Az ukrán államot nem érdeklik a magyar diákok

A tanárok nem maradnak, tankönyvek nem is voltak az ukrajnai magyar iskolákban. A magyar diákok nem beszélnek ukránul, emiatt a helyzetük szinte kilátástalan. Az ukrán állam egyáltalán nem segít, az erejükön felül teljesítő oktatók és magyarországi támogatások nélkül már nem lenne magyar nyelvű oktatás Kárpátalján. Kántor József, a Nagydobronyi Középiskola igazgatója szerint azonban nem lehet a problémákat Magyarországra hárítani. A megoldás szerinte egy önálló magyar közigazgatási kerület létrehozása lehetne, amihez viszont a helyi magyarok összefogására lenne szükség.

Kántor József 27 éve tanít a Nagydobronyi Középiskolában. Tagja a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek (KMKSZ), az Ungvári Járási Tanács képviselője. 2016-ban a kárpátaljai magyarokért tett munkásságáért Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott.

Ráti József: Az ukrajnai gazdasági válság kihatott már az oktatásra is. A Nagydorbonytól pár kilométerre lévő csongori iskolából másfél év alatt 17 tanár ment el. Nagy Sándor igazgató szerint, ha ez így folytatódik, megszűnik az oktatás a településen. A nagydorbonyi oktatás is veszélyben van?

Kántor József: Nagydobrony egy hatezer fős falu, Kárpátalja legnagyobb színmagyar települése. Természetes, hogy kisebb falvak, kisebb iskolák jobban érzik ezt a problémát, hiszen náluk eleve kevesebb tanár tanít. Hozzánk is közelít, bár még nem érint minket annyira érzékenyen, mint például Csongort, Tiszaágteleket, Tiszaásványt vagy Szalókát.

RJ: Korábban nem volt ilyen szintű pedagógushiány?

KJ: Szakonként változó, például ukrán nyelv- és irodalom szakos tanárból mindig is kevés volt, de összességében nem volt pedagógushiány. Ezelőtt két évvel még volt, hogy 15-20 tanárt nem tudtunk felvenni, olyan volt a túljelentkezés. Ma már sajnos ilyen nincs, senki nem akar tanárként dolgozni.

RJ: Magyarország segít valamilyen módon? Felszerelés, anyagi támogatás?

KJ: Is-is. A 2015-ös évtől már a magyar iskolákban tanító pedagógusok is kapnak anyagi támogatást a KMKSZ jótékonysági alapítványtól. Pályázni kell rá és félévente átszámítva 90 ezer forintnyi támogatáshoz juthatnak hozzá. Csakhogy, mivel hivatalos átutalásról van szó, az ukrán állam ebből 20%-nyit elvesz. De így is van olyan értéke, hogy egy tanár már nehezebben fogja otthagyni a munkát. Illetve most is vannak pályázati lehetőségek például technikai felszerelésekre. Az iskolában lévő elektrotechnika legnagyobb részét nem az ukrán államtól kaptuk, hanem magyarországi pályázatokból. A munkafüzetek és segédanyagok szintén anyaországi segítséggel jelennek meg. 2015-től kezdve az Erzsébet-programmal több ezer kárpátaljai magyar gyerek vett részt magyarországi táborozáson, amit legtöbb a szülő nagy valószínűséggel nem engedhetne meg magának.

RJ: És a helyi magyar oktatásügy próbálkozik valamivel?

KJ: Különböző módszerekkel próbálkozik az ukrajnai magyar oktatásügy itt, Kárpátalján, de a legfőbb probléma az állammal van. Ameddig az ukrán gazdaság nem lesz annyira működőképes, hogy stabil szociális és financiális hátteret nyújtson a pedagógusok számára, addig semmilyen magyarországi segély nem fogja pótolni azt a fizetést, azt a megbecsülést, azt a stabilitást, amit magának az államnak kellene biztosítania. Amíg egy pedagógus külföldön másfél hónap alatt megkeresi az itteni éves fizetését, a magyarországi támogatások, bár hatalmas és nélkülözhetetlen segítséget jelentenek, nem fogják megszüntetni a tanárok kivándorlását.

RJ: Több iskolában is megjegyezték, hogy a tankönyvekből is hatalmas hiány van.

KJ: A könyvhiány az egész országban jellemző. Hogy a nemzetiségi iskolákat ez jobban érinti, az egyértelmű. Maga a fordítás plusz idő és plusz költség. A könyvek ára annál nagyobb, minél kevesebb példányban adják ki. A pénzhiányban szenvedő ukrán állam pedig nem siet kiadni a drágább könyveket. Klasszikus példa a hetedikes ukrán történelemkönyv, amit az ukrán államnak az én logikám szerint a leggyorsabban kellene kiadnia, hogyha a saját történelmét szeretné ismertetni.

RJ: Nincs Ukrajna történelme könyv az iskolában?

KJ: Eddig nem volt. Most kaptuk meg az új hetedikes, magyar nyelvre lefordított ukrán történelem tankönyvet. Ennek azt a tankönyvet kellett volna leváltania, amit 12 évvel ezelőtt adtak ki, és a mai napig nem kaptuk meg. Tehát egy olyan könyvet váltott le, amivel nem is rendelkeztünk. Ezt valamilyen szinten a mai technológiai fejlettségnek hála tudjuk kezelni, mert az interneten az ukrán változatok megvannak. Csakhogy ehhez az kell, hogy egy-egy tanár a szabadidejében neki álljon fordítani és azt feltöltse a netre.

RJ: Más lehetőségek nincsenek? Mégsem lehet egy-egy sztahanovista pedagógusra hagyatkozni.

KJ: Meg lehetne bízni minden módszertani csoportot, legyen az kémia, történelem, biológia stb., delegáljanak tanárokat, akik akár bekezdésről bekezdésre lefordítják a könyveket és elérhetővé teszik őket az interneten. De a tanárok nagy része ilyen fizetés mellet mindig el van foglalva valamivel: kertműveléssel, másodállással vagy valamilyen vállalkozással. Ehhez alapítványi vagy egyéb támogatásra lenne szükség. Plusz nincs elég tanár, és a meglévők egy része pedig nem tud mit kezdeni az ukrán nyelvvel.

RJ: Elsősorban a fiatalabb generációkra céloz, ha jól sejtem. A szovjet időkben, ha ukránul nem is, de oroszul szinte mindenki tudott.

KJ: Pontosan. Az idősebb nemzedék abszolút többségénél az orosz nyelvtudás megvan. A mostani 30-35 éves generáció átesett egy nyelvváltáson és lényegében sem oroszul, sem ukránul nem tanult meg. A legfiatalabbak többsége pedig a beregszászi magyar főiskolán végezte el a tanárképzést, az ő ukrán nyelvtudásuk pedig nem éri el azt a szintet, amit az ukrán állam elvár. Ennek az oka az lehet, hogy nincs tankönyv, rossz a kijevi minisztérium által összeállított tanterv és nagyon kevés a magyar anyanyelvű, szakképzett ukrán szakos tanár.

RJ: Ha eleve rossz módszerrel tanítják a gyerekeket vagy képezik a tanárokat, akkor minden baj forrása az állami program, nem?

KJ: Kétségtelen, hogy nagy probléma. Elvárás, hogy a gyerek már elsős korára közel anyanyelvi szinten beszéljen ukránul. 20 évbe telt, mire elfogadtattuk az ukrán kormánnyal, hogy bármilyen furcsa, az ukrán nyelvet idegen nyelvi módszerekkel kellene tanítani. Nincs nyelvközeg. Az orosz korszak végén például már volt egy olyan szülői nemzedék, amelyik oroszul beszélt, tehát odahaza a gyereknek a házi feladatban vagy a felkészülésnél tudott segítséget nyújtani. Ma már ilyen nincs, most a gyerek lényegében csak az iskolában tudja tanulni az ukrán nyelvet. A szakképzett tanár előtt pedig ott a dilemma: a törvényt és az előírásokat megszegve az ukrán nyelvre tanítsa a gyerekeket, vagy azokra az előírt nyelvtani szabályokra, amiket a független vizsgaközpontban kérnek. Lehet, hogy jobban fog a gyerek ukránul beszélni, de nem teszi le a továbbtanuláshoz szükséges nyelvvizsgát. Az állami program nem az a program, ami elősegíteni az élő beszéd, az élő nyelvtudás elsajátítását. De ez egy komplex dolog, nem lehet csak egy tényezőre kihegyezni.

RJ: A nagydobronyi középiskola ukrán nyelvtanára tud magyarul?

KJ: Igen.

RJ: És hány végzős diák tud anyanyelvi vagy társalgási szinten ukránul?

KJ: 49 végzős diákunk van, abból anyanyelvi szinten senki, társalgási szinten jól talán ketten tudnak. Ezen az iskolákban szervezett ingyenes felkészítőkkel sokat lehet javítani, tavaly kilencen vagy tízen jelentkeztek és mindenki leadta a kötelező nyelvvizsgát.

RJ: De ez csak addig működik, míg a tanároknak van kedvük és idejük, vagy míg vannak tanárok. Egy korábbi KMPSZ (Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség) közleményben olvastam, hogy a cél egy önálló magyar tankerület felállítása. Ez mit takar? Megoldás lehet hosszú távon?

KJ: Az önálló tankerület egyike lehetne azoknak a lépéseknek, amiknek a végeredménye egy kulturális autonómia megteremtése lenne a kárpátaljai magyarság számára. Ennek az alapja lehetne, ha létrejönne egy magyar közigazgatási egység, az úgynevezett Tisza-melléki járás. Ezt Magyarországnak is egyszerűbb lenne támogatni, mint külön az ungvári járást, külön a beregszászi járást vagy külön Kárpátalját. Állami szinten nem is nagyon foglalkoznak ilyesmivel, a támogatások nagy része úgy sem a magyar iskolákhoz kerülne. Viszont egy magyar közigazgatási egységben az érkező pénzeket fordíthatnák módszertani anyagok- és tankönyvnyomtatásra, szótárak kiadására, akár tanárképzésre. A jelenleginél sokkal nagyobb lenne a mozgástér a magyar oktatásügyben.

RJ: Van arra esély, hogy ebből legyen valami?

KJ: Most lenne. Ehhez az kellene, hogy a magyar falvak polgármesterei aktívabban együttműködjenek, és a közérdekeket szem előtt tartva létrehozzanak az ukrán törvények által „közösségeknek” nevezett, minimum 5000 lakosú egységeket. Ezt most az új ukrán közigazgatási törvények engedélyezik. 15-20 ilyen közösségből már létre lehetne hozni egy jelentős magyar körzetet. Minderre 2017-ig van lehetőség. Ha önállóan nem alakulnak meg, akkor az állam fogja kialakítani őket belátása szerint.

RJ: Már elindult a folyamat?

KJ: Nem különösebben, mindenki ragaszkodik a maga székéhez. Két ukrán közösséget már bejegyeztek, de a magyar falvak sehol sincsenek. Pedig ebben lenne a megoldás. Meg fognak szűnni a falvak és a járások, mint közigazgatási egységek. Lesznek a közösségek és a körzetek. Ha létrejönne a Tisza-melléki közigazgatási körzet, Magyarország is sokkal nagyobb támogatásban részesíthetné. Nem azért mert nincs akarat, hanem mert nem mindig van lehetőség. A lényeg, hogy Magyarországra hárítani a problémánk megoldását nem lehet.

Kép forrása: velzos.pe.hu

 

Ha tetszett a cikk Előfizetőket keresünk – támogasd a munkánkat havi 1000 forinttal! Adj 1%-ot az Átlátszónak, hogy megtudd, mire megy el az adód 99%-a! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.