Kritikai gondolkodás a jogászképzésben

Se hallgatók, se oktatók nincsenek már a jogi egyetemen. Erre a megállapításra jutott egy jogászhallgatókból és társadalomtudományi képzésen résztvevő hallgatókból álló kutatócsoport, mely azt vizsgálja, hogy mennyire nevel kritikus szemléletre a jogi képzés.

A jogászképzésben nyitott szemmel részt vevő ember számára, aki még beszélget is hallgatótársaival, annak nem új az a megállapítás, hogy a hallgatók többsége inkább nem szeret társadalmi kérdésekben megnyilvánulni, aki pedig igen, az is többnyire előítéletes. Ez a személyes tapasztalat ihlette megindításra a joghallgatók, az Angelusz Róbert Szakkollégium, és az ELTE-ÁJK Jogszociológia TDK közös kutatását is, amelynek eddigi eredményeit az Angelusz Szakkoli éves konferenciáján mutatták be Jogászképzés és demokrácia címmel. A személyes élményeken túl korábbi kutatások inspirálták a munkát, amelynek eredményei szerint a jogi egyetemeken kevés a kritikai gondolkodással rendelkező hallgató, és ez nem is változik a képzés alatt.

Tehát, aki eleve kritikai szemlélettel kerül be az egyetemre, annak az a képzés végére is megmarad, aki pedig nem, annál kis eséllyel alakul ez ki.

Arra kereste a választ a jog- és társadalomtudományi hallgatókból álló csapat, hogy mi okozza ezt a tendenciát, mi hátráltatja a kritikus gondolkodásra való nevelést és a demokráciatanulást a jogi egyetemen.

A kutatás alapvetően egyetemi tanárokkal, tanszékvezetőkkel, egyetemi vezetőkkel, és hallgatókkal készített interjúkon alapul, és két fő kutatási területe van. Egyrészt a jogi karnak a működését vizsgálták, hogy milyen formális és informális hatalmi mezők állnak fenn, az egyetem életét befolyásoló döntések mennyire a kari üléseken születnek meg, vagy esetleg folyosói háttérbeszélgetések, háttéralkuk során és ezáltal ez a működés mennyire alakít ki demokrácia-élményt a hallgatóban. Másrészt pedig a tantervet vizsgálták és ennek lecsapódását az oktatásban, hogy mennyire várnak el kritikus gondolkodást az oktatók az órákon, rákényszerül-e erre a hallgató, például jogesetmegoldó órák alkalmazásával.

Az előadók többször hangsúlyozták, hogy a kutatás még nem befejezett, sok feladat áll még előttük, azonban pár eredményről így is be tudtak számolni:

Megállapították, hogy a jogi karon belüli jutalmazó rendszer sajátossága, hogy a külső presztízsnek nagyon nagy szerepet ad. Ez azt jelenti, hogy nem a tudományos munka lesz az elsődleges a kinevezések figyelembevételekor, hanem a betöltött tisztségek, így például egy alkotmánybírói poszton nagyobb a hangsúly, mint akárhány publikáción. Ez pedig nem a tudományos életet pezsdíti, hanem a tisztségvadászatot.

A kutatást vezetők szerint nagyon jól mutatja azt, hogy az egyes tanárok mit tartanak társadalmilag fontos képességnek, hogy miket kérnek számon a vizsgán. Ez pedig többnyire nem más, mint jogszabály-visszakérdezés, így jól láthatóan az oktatók sem tartják fontosnak a kritikai gondolkodás kialakítását a hallgatókban.

A kutatás során is jól kijött, hogy az oktatók mennyire nem voltak felkészülve a tömegképzés jelentette kihívásokra, és az emiatt megváltozott tanítási módszerekre való igényekre. Így elkezdték kategorizálni a hallgatóikat, miszerint vannak a tehetséges diákok, akik valószínűleg a régi rendszerbe is illeszkedtek volna, és a középkategória, illetve a reménytelenek, akiket nem képesek oktatni. Ez ahhoz vezetett, hogy a jó képességűekre több időt is fordítanak, holott mindenkinek azonos figyelmet kéne szentelniük.

Azonban a kutatás eddigi legfontosabb részeredménye a másodlagos egyetem kialakulásának bemutatása. Ez azt jelenti, hogy mivel a hallgatók tudatában vannak az egyetem hiányosságainak, hogy milyen, egyébként a XXI. században fontos képességeket nem ad át nekik, megteremtik maguknak a lehetőségeket, és kijárják maguknak a jobb képzést. Így jöttek létre az egyetemeken a tudományos diákkörök, a szakkollégiumok, és az egyéb más diákszervezetek. Ezzel párhuzamos képzések jöttek létre, és ennek az lett a hatása, hogy nagyon sok hallgatónak mára ezekben a szervezetekben folyó képzés az elsődleges, és az egyetemi képzésben már csak annyiban vesznek részt, amennyiben nagyon muszáj. Mivel a tömegképzésre fel nem készült oktatók számára is kényelmes ez, hogy olyan diákokat tudnak tanítani, akik eleve érdeklődve mennek hozzájuk, már ők sem fordítanak akkora energiát a formális egyetemi keretekben történő oktatásukra. Így kialakult az a helyzet a kutatók szerint, hogy „se hallgató, se oktató nincs az egyetemeken”.

A HÖK-választások megfigyelése során pedig arra a megállapításra jutottak, hogy nem igaz, hogy a hallgatók ne érdeklődnének a hallgatói érdekképviselet iránt, ugyanis amikor megjelent egy új szereplő, például az Új Hök Mozgalom az ELTE jogi karán, akkor telt előadós vitákat tartottak. Ebben az esetben inkább egy mesterségesen fenntartott apátiáról van szó.

A kutatás még nem kiforrott, ez jól látszott a felkért hozzászólók Majtényi Balázs és Somlai Péter által kifejtett kritikából is, nagyon sok kérdést még megválaszolatlanul hagy, mint például hogy mennyire általános ez a jogászképzésre, mennyire csak ELTE jogi kar specifikus a kutatás stb., de nagyon sok strukturális hibára hívják már most is fel a figyelmet.

(A riport az Átlátszó Oktatás gyakornoki programjának keretén belül született, szerzője Vági Renátó.)