Magyar állampolgári nevelési modell 2. rész

suitcase-1412996_960_720

 

Huszonöt évvel a rendszerváltás után is élénk vita zajlik arról, hogy mit kellett volna jobban, vagy éppen másként csinálni ahhoz, hogy a mai Magyarország versenyképesebb, gazdagabb és demokratikusabb legyen. Sorozatunk célja, hogy egy, a demokrácia jövőbeni fejlődését segítő gyakorlatot, az állampolgári nevelés témakörét járjuk körbe.  A második részben az állampolgári nevelés történelmi keretét tekintjük át, felmérjük, hogy a rendszerváltáskor és utána milyen lehetőségei voltak az állampolgári nevelés kialakulásának, milyen okokra vezethető vissza a jelenlegi rendszer létrejötte.

 

KORMÁNYPROPAGANDA HELYETT VALÓDI HÍREK

Előfizetőket keresünk – támogasd a független tényfeltáró újságírást havi 1000 forinttal!

 

Előzmények

Célunk, hogy feltárjuk, hogy hogyan működik az állampolgári nevelés Magyarországon, milyen állami és civil intézményrendszere épült ki a 21. századra. Kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk, miért fontos, illetve szükséges az állampolgári nevelés egy demokráciában.

Magyar állampolgári nevelési modell 1. rész

A rendszerváltás idején, a magyarországi politikát és politikatudományt elkerülték azok a nyugati tudományos viták az állampolgári nevelésről és az „ideális” állampolgárról, amelyek az egyébként Magyarországon is felbukkanó elméleti, illetve gyakorlati problémákra, továbbá dilemmákra próbálnak rámutatni, megoldást találni. Ha megnézzük a magyar aktuálpolitikát, akkor az egyik legalapvetőbb konfliktus a jelenlegi kormánypártok és az ellenzék erői között, hogy mi is történt 1989-ben, illetve az azt követő 1989 és 2010 közötti időszakban. A Fidesz-KDNP egyértelművé tette, hogy szerinte a 89-es rendszerváltás eszméje, valamint az utána kialakuló magyar demokrácia megbukott, új rendszerváltásra, „fülkeforradalomra” volt szükség, hogy újjá születhessen. Az ellenzék azonban rendre amellett érvel, hogy a kormánypártok leváltását követően a rendszerváltás és a 2010 közötti állapotokat kell visszaállítani.

Ha a választási eredményeket és a közvélemény-kutatásokat elemezzük, akkor egyértelmű, hogy az ellenzék narratívája nem vonzó az állampolgárok számára. 2006 júniusa, azaz 119 hónapja vezeti a Fidesz-KDNP a népszerűségi listát, miközben 2010 óta a választók egyharmada nem akar, vagy nem tud választani a jelenlegi paletta pártjai között. Az állampolgári nevelés, és a politikatudományban egymástól szétváló demokráciaépítési modellek hiánya ugyanakkor magyarázatot kínálhat arra a kérdésre, hogy a társadalom miért fogadta el és, ha hallgatólagosan is, de támogatja – ellentétben a mindent visszaállítani akaró ellenzékkel –, hogy a 2006-ra alkotmányos válságba torkolló 89-es modellt a Fidesz egy új alkotmánnyal és a „reformok kritikus tömegével” kívánja megoldani.

Nincs arról tudásunk, hogy az Ellenzéki Kerekasztal munkájában, illetve a rendszerváltásban résztvevő politikai, tudományos, és társadalmi elit az átalakuláskor számba vette volna, vagy diskurzust alakított volna ki, hogy milyen modell szerint lenne érdemes elkezdeni építeni a magyar demokráciát. A szakirodalom szerint egyrészt a demokrácia építésére a politikai kultúra előtérbe helyezésével van lehetőség, más részt pedig demokrácia konszolidációját a demokrácia intézményrendszereinek a megalkotásával lehet elérni, de természetesen, ahogy sok esetben, itt is létezik a vegyes módszer, ami az állampolgári nevelésre, és a politikai kultúra fejlesztésére is hangsúlyt kíván helyezni. Ralf Dahrendorf ezt a harmadik utat ajánlotta a posztkommunista országok számára 1990-ben azzal a kitétellel, hogy bár kiépítésük párhuzamosan is elindulhat, ugyanakkor az intézményrendszer és a demokratikus társadalom eltérő időpontban fog létrejönni. Ugyanis míg a demokratikus intézmények hat hónap alatt létrehozhatóak, addig a liberális piacgazdaság kialakítása hat évet, a társadalom demokratizálása pedig akár hatvan évet is felölelhet.

Az intézményközpontú megközelítés hibáira egyébként nem csak az állampolgári nevelést fontosnak tartó szerzők hívják fel a figyelmet, hanem azok is, akik a különböző „kormányzások” minőségi különbségeit kutatják. Nicholas Charron és Victor Lapuente is azon az állásponton van, hogy az intézményközpontú megközelítés elérte a határait, azzal nem lehet már kellőképpen magyarázni, hogy miért tapasztalhatóak ilyen fokú eltérések – akár országon belül is – a kormányzás minőségében régiónként.

Ezekre a kialakult és rögzült különbségekre adhat választ a politikai szocializáció és az állampolgári nevelés, ugyanis a kormányzati és társadalmi teljesítményt nagyban befolyásolja az egyének közötti, illetve az egyének és az intézmények közötti bizalmi szint. És ahogy látni fogjuk például az demokratikus állampolgárság esetében, a különböző liberális-republikanista-kritikai megközelítésmódok pontosan ezekre az állampolgári és intézményi viszonyokra kívánnak hatással lenni.

Az állampolgári nevelésnek ugyanis nem csak egyetlen koncepciója létezik, sőt már az állampolgársági típusok esetében is megkülönböztetést kell tennünk aktív és demokratikus állampolgárság között. Ennek egyik oka, hogy az egyének és a társadalom normái változnak, egyes normák gyengülnek, míg mások erősödnek. A különböző demokráciák szociális és politikai modernizációja az elmúlt évtizedekben szisztematikus változást implikált az állampolgársági eszmék normarendszerében. Dalton is kiemeli, hogy az amerikai demokrácia is fejlődik és változik.

Ebben nem csak külső, hanem belső okok is szerepet játszanak, ugyanis Macedo állítása szerint az USA-ban a demokrácia működtetésében az állampolgárok egyre kevésbé vesznek részt, csökken az aktivitásuk és kapacitásuk. Egyre többen fordulnak el a politikától és a közélettől, nem vesznek részt a közügyek alakításában, ráadásul nem csak a lelkesedésük, de az informáltságuk is egyre alacsonyabb, tehát az amerikai demokrácia változása és fejlődése nem csak pozitív folyamatok miatt következik be.

Azonban nem csak az amerikai, de az európai pártrendszer is kihívásokkal küzd. Az elmúlt években sorra jelentek meg az európai és nemzeti parlamentekben rendszerellenes és rendszerszkeptikus pártok, mint például a brit UKIP, a francia Nemzeti Front, vagy a német neonáci Német Nemzeti-demokrata Párt. A Jobboldali Extremizmus Indexből kiolvasható, hogy 2002 és 2013 között a szélsőségesen rendszerellenesek aránya huszonnyolc európai ország közül tizenhétben emelkedett a korábbi átlagosan 15 százalékról 24 százalékra. Látható tehát, hogy még egy nagy hagyományokkal rendelkező, s a közvélekedés szerint is szilárd liberális demokráciában sem magától értetődő a rendszer stabilitása, állandósága.

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal! Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.