Állampolgári nevelés 6. rész

IMG_0354

Huszonöt évvel a rendszerváltás után is élénk vita zajlik arról, hogy mit kellett volna jobban, vagy éppen másként csinálni ahhoz, hogy a mai Magyarország versenyképesebb, gazdagabb és demokratikusabb legyen. Sorozatunk célja, hogy egy, a demokrácia jövőbeni fejlődését segítő gyakorlatot, az állampolgári nevelés témakörét járjuk körbe.  A hatodik részben áttekintjük a sokszor hivatkozott és példaértékűnek is tekintethető német állampolgári nevelést, mely az egyik legnagyobb múltra tekint vissza és jól kiépült intézményrendszerrel bír.

 

Hirdetés

 

Azért érdemes Magyarország mellett a németországi állampolgári nevelési modellt is vizsgálnunk, mert az 1989-es magyarországi rendszerváltó elit előtt az a Németország lebegett példaként, amelynek állampolgári nevelési modellje fél évszázados múltra tekint vissza.

A két ország az elmúlt két és fél évtizedben tehát nem csak gazdaságilag és külpolitikailag kapcsolódott össze szorosan, hanem politikai struktúrákban is nagyban hasonlít: a különböző intézményrendszerek kialakítása során (választási rendszer, alkotmánybíróság) a német példát követte a magyarországi rendszerváltó politikai elit.

A német oktatás igencsak változatos utat járt be a 20. században, hiszen rendkívül eltérő állami rendszerek váltották egymást, kezdve a feudalizmustól a nemzeti szocializmuson át egészen a második világháborút követő szocialista és demokratikus Németország kialakulásáig.

A német oktatási rendszer elmúlt száz évének elemzéséből azonban egyértelmű látszik, hogy az állampolgári nevelés – még ha más fogalmakkal is írták le – nem a második világháború utáni demokráciák „,találmánya“. Az állampolgári nevelés valójában mind az öt, Németországban létrejövő társadalmi és politikai rendszerben létezett és megvolt a maga képe a ,,tökéletes” állampolgárról.

A mai német oktatási rendszerben az állampolgári nevelés több formában és néven is megjelenik tantárgyként: kortárs tanulmányok, állampolgári ismeretek, szociológia, politika.

Ezek azonban jellemzően kevesebb, mint heti egyszer jelennek meg az órarendben, miközben az oktatók szerint sokkal több ilyen típusú kurzusra lenne szükség hogy átfogóbb projekteket is megvalósíthassanak.

Az állampolgári nevelés azonban mára a német felfogásban nem csak egyszerűen egy iskolai óra – hasonlóan a matematikához, az irodalomhoz, vagy a történelemhez –, hanem sokkal inkább egy felfogás, amely alapjaiban határozza meg a tanárok oktatási szemléletét. Az állampolgári nevelés integrálódott a különböző tantárgyak tanítási elvébe, és az iskolái élet egyik meghatározó szervező elvévé vált. Ez a szemlélet azonban túlnyúlik az iskolai kereteken, a politikai szocializáció és az állampolgári nevelés a média különböző csatornáin keresztül is folyamatosan zajlik.

Érdemes azonban megvizsgálnunk, hogy milyen utat is járt be tehát az a német állampolgári nevelési modell, ami mára több ország számára is etalonnak számít.

  1. Az állampolgári nevelés helyzete a 1918-ig a fennálló feudális viszonyok között, a császárságban.

Az 1918-ig fennálló állami struktúra az egyént a fennálló viszonyok elfogadására ösztökélte. A rendszer célja, hogy a tekintélyelvű állam számára engedelmes állampolgárok szocializálódjanak.

Ezt tükrözte, a mára „poroszos” iskolarendszerként elhíresült, valójában az akkori állami logikát leképező iskolastruktúra, amelyben a központi szervező elv a hierarchizáltság volt. A tanárok és a diákok kapcsolatát az egyenlőtlenség jellemezte, melyben a fizikai fenyítés is fontos szerepet játszott. A különböző társadalmi osztályok közötti különbségek felerősítése, és a hátrányos helyzetben lévő osztályok folyamatos újratermelődése vált jellemzővé.

  1. Az állampolgári nevelés helyzete 1918 és 1933 között a Weimari Köztársaságban

A Weimari Köztársaság állampolgárképe már jelentős változást hozott, hiszen nem az engedelmesség, hanem a műveltség számított egy ember legfontosabb mércéjének.

A rendszer megkövetelte a nyitottságot más osztályok irányába, és teret adott a korábbi iskolarendszertől eltérő módszertanoknak is. Ebben az időszakban jönnek létre például a manapság is működő Waldorf iskolák, amelyek az emberközpontú nevelés filozófiáját követik. Az 1918 és 1933 közötti időszakban központi szerepet játszottak olyan elvek, mint a politikai és gazdasági egyenlőségre való törekvés, a szavazati jogok kiterjesztése, az oktatáshoz való jog és a jogegyenlőség.

Ugyanakkor ezeket csak részben sikerült követni, hiszen mindössze az általános iskola első négy évfolyamára terjedt ki az általános iskoláztatás, és a hierarchikus viszonyok hagyományát sem sikerült teljesen felszámolni, ami a demokratizálódás folyamatát is hátráltatta.

  1. 1933 és 1945 között a nemzeti-szocialista időkben.

Ebben az időszakban már a német nemzetért hozott áldozatvállalási készség számított egy állampolgár fontos ismérvének, a cél tehát a vezetőért és az országért minden áldozatot vállaló állampolgárok felnevelése volt. Az iskolákban és azokon kívül is visszatért a hierarchikus alá-fölérendeltség elve, de most már a társadalmi elkülönülés nem osztály, hanem rassz alapú volt. Az iskola legfőbb feladata pedig az árja faj felkészítése volt az uralkodásra. A demokratikus eszméket felváltotta tehát a vezetés megkérdőjelezhetetlenségének az elve.

Ezt a végletesen hierarchizált rendszernek a meghonosítását szolgálta például a hitleri köszöntés, az uniformis, a menetelés és a különböző ceremóniák. A Hitlerjugend és a Bund Deutscher Mädel is tulajdonképpen az akkori állampolgári nevelés két intézményének számított, ami lefedte a fiatalok iskolán kívüli idejét is.

  1. 1949 és 1989 között a Német Demokratikus Köztársaságban

A Német Demokratikus Köztársaság állampolgári nevelési elve egy igen érdekes szintézise volt a weimari és a hierarchikus elveknek. Egyszerre kívánt a fennálló elnyomó rendszer irányába lojális, ugyanakkor művelt személyiségeket felnevelni.

Az iskolák nem csak és kizárólag tekintélyelvű intézményként lettek megalkotva, létrehozva ezzel egy feszítő ellenmondást a rendszerben, hiszen az iskolákban tanított ideológia magában hordozott egalitárius megfontolásokat is. A vezető központú politikai szocializáció a tanárok feladat volt, az iskolán kívül pedig az úttörőcsapatok vezetőire hárult ez a feladat.

  1. 1949-től kezdve a Német Szövetségi Köztársaságban.

A Német Szövetségi Köztársaság 1949-től kezdve, majd az egyesítés után is célul tűzte ki, hogy az iskolarendszerében politikailag érett állampolgárokat fog kinevelni, akiknek elsősorban a szociális érzékenységét kell fejleszteni, és hogy kritikusan gondolkodjanak, továbbá minél több kérdésre reflektáljanak. A modellre az amerikai demokrácia pragmatizmusa és John Dewey oktatási filozófiája gyakorolta a legnagyobb hatást. A háború utáni német oktatási modell reformja alapvetően öt elemre bontható:

  1.      Hallgatói önkormányzatok reformja
  2.      Tankönyvek reformja
  3.      Csereprogramok
  4.      Tanárképzés reformja
  5.      A politikai nevelés meghonosítása

A legfőbb cél tehát a diktatórikus és manipulatív állampolgári neveléssel való leszámolás volt. Ugyanakkor ma már a legtöbb az állampolgári neveléssel kapcsolatos órán a szociális integráció erősítése zajlik, hiszen sok esetben a tanárok a tanulócsoportok problémáit dolgozzák fel.

1945 után eleinte azonban az állampolgári nevelés, akkor még igazodva a többi tantárgy követelményrendszeréhez, a lexikális tudás megszerzésére helyezte a hangsúlyt. A hangsúly a demokratikus intézményrendszer megértésén és megtanulásán volt, nem pedig a demokratikus viselkedési minták elsajátításán, az állampolgári nevelés tehát inkább egyfajta politikatudományi képzés volt.

A német állampolgári nevelés rendszerének nagy és alapvető reformja a 60-as években vette kezdetét és még a 70-es években is zajlott.

Az oktatók a tantárgy – nem ideológiai alapú – liberalizációját kezdték el követelni. Egyre inkább elutasították ugyanis, hogy az állampolgári nevelés mint tantárgy egy szigorú tanmentet és tantervet kövessen. Álláspontjuk szerint biztosítani kell az oktatók számára, hogy azt a függetlenséget, amivel kidolgozhatják saját módszereiket és megoldásaikat.

Az állampolgári nevelés ez alatt a két évtized alatt kezdett el fokozatosan eltávolodni az oktatástól és a politikatudománytól és vált önálló tudományággá. Fejlődését az is jelezte, hogy elkezdett a terület polarizálódni, azaz megjelentek az állampolgári nevelés irányzatai is:

  1.      Egyesek szerint az embereket arra kell megtanítani, hogy racionális döntéseket hozzanak.
  2.      Míg mások szerint kell kísérletet tenni, hogy az emberek megtanulják magukat felszabadítani mindenfajta elnyomás és befolyásolás alól.

Az ellentéteket végül a máig élő és ható „Beutelsbacher Consensus” oldotta fel, amiben három irányt jelöltek ki az oktatók számára:

  1. Az oktatók nem kényszeríthetnek rá a diákokra semmilyen politikai véleményt, attitűdöt, vagy értéket.
  2. Az oktatóknak a témákat különböző perspektívákból kell körbejárnia.
  3. A diákokat arra kell oktatni, hogy felismerjék saját érdekeiket, és hogy megtanulják, miképp képesek ezeket az érdekeket képviselni.

Strukturálisan vizsgálva a kérdést, a második világháború után bevezetett modellben a gyerekek tíz éves korukig nem is kerülnek bele nagyobb osztályközösségekbe, és negyedik osztályban nyitva áll a lehetőség az iskolaváltásra.

Ez szöges ellentétben áll azzal a hagyományos modellel, ahol a gyermeknek nem csak negyedikig, de hatodikig, sőt van, hogy nyolcadik osztályig ugyanabba a nagy közösségbe és iskolába kell járnia. A tanulók nem az iskolai teljesítményük alapján kaptak helyet a padsorokban, nem kellett többé megkülönböztető iskolai sapkákat viselniük, és az oktatók munkáját is a törvények, mint sem az önkény határozta meg.

Bár a leginkább a verbális, kétirányú kommunikáció és nem pedig a parancs alapú oktatási modell terjedt el Németországban, és a tinédzserek is részben maguk választhatják meg egyes középiskolákban, hogy milyen órákon akarnak részt venni, illetve milyen irányba kívánnak specializálódni, alapvetően a frontális oktatás a meghatározó a középiskolai rendszerben.

Igaz, egyre inkább terjednek a nyitott tanulási formák, de a Németországban egyeduralkodó félnapos iskola megnehezíti a cselekvés orientált és kooperatív szociális és állampolgári nevelést, és az oktatási intézmények pedig nem nyújtanak elégséges közeget ezek fejlesztésére, hiszen például a német Középiskolai Hallgatói Önkormányzatok sem rendelkeznek széles jogkörökkel és felelősséggel. A rendszer jelenleg is küzd – hasonlóan a Weimari Köztársasághoz – a hierarchikus hagyományokkal, azonban a félnapos iskolai modell konzerválja ezeket a viszonyokat, amik felszámolásában nagy szerepet játszik a tanárok és a szülők elkötelezettsége. Erre az elkötelezettségre szükség is van, hiszen a német állampolgári nevelési modellben a tanároknak tisztában kell lenniük az őket körülvevő politika térrel és struktúrával.

Hogy ennek a kritériumnak megfeleljenek, a tanároknak két irányba nyitottsággal kell rendelkezniük. Egyrészt el kell fogadniuk, hogy ők is folyamatos tanulásra és tréningre kényszerülnek, másrészt az osztályteremben nem átadó, hanem befogadó, tehát a diákokkal egyenrangú félként kell viselkedniük (összhangban azzal a demokratikus nevelési elvvel, miszerint azért vagyunk ma itt, hogy egymástól tanuljunk), amikor politikával vagy közélettel kapcsolatos diskurzus alakul ki.

1949-től egészen az egyesítésig a Német Szövetségi Köztársaságban és a Német Demokratikus Köztársaságban is indítottak egyetemeken olyan kurzusokat, ahol az állampolgári nevelést és annak tanítását mutatták be a hallgatóknak. Ezt egészítette a NSZK területén az 1948-ban, az USA külügyminisztériuma által útjára indított csereprogram, amiben tanárok és diákok ezreit utaztatták az államokba. 1950-től útjára indították a Német Tanár Tréning Programot is indítottak, amiben fiatal némettanárokat utaztattak a tengerentúlra, hogy tanulmányozhassák az ottani iskolarendszert. Azonban az 1989-es német egység megteremtése után csak azok kaptak újra engedélyt ilyen típusú órák megtartására, akik a Német Szövetségi Köztársaságban voltak tanárok.

Az ötvenes évekig azonban Nyugat-Németországban is sikerült elkerülni a múlttal való szembenézést, ami egyben azt is jelentett volna, hogy a 49 utáni demokráciára való nevelést végző tanároknak le kellett volna számolniuk a múltbeli tanítási elveikkel – az akkori hierarchikus, diktatórikus és megkülönböztető jellegű állampolgári nevelési metódusaikkal –, amivel a rendszer fenntartását és megerősítést szolgálták. Az új rendszerben azonban a tanároknak semlegesnek kell lenniük, nem mutathatták ki szimpátiájukat egyik politikai oldal irányába sem.

Kérdéses, hogy ez mennyire tud megvalósulni, hiszen sok esetben az állampolgári nevelési órákat olyan tanárok tartják, akik pragmatikus okokból választották ezt a tantárgyat. Általános iskolai tanárok, hogy középiskolában is taníthassanak, volt orosz nyelvtanárok, akik iránt a kereslet erősen megcsappant a rendszerváltást követően, és testnevelés tanárok, akiknek koruknál fogva már problémát jelentett fő tantárgyuk megtartása.

A 60-as, majd 90-es, illetve a 2010-es években azonban inkább a politikai apátiával kellett az állampolgári nevelés rendszerének megküzdenie (Händle, 2002). Egyes elemzők szerint az adatok egyértelműen mutatják, hogy Nyugat Európában a különböző politikai szocializációs folyamatok leépülnek. A korábbi intézményrendszer egyre nehezebben tudja megszólítani a fiatal generációkat és egyre kevésbé segíti a politikai szocializációt, csökken az állampolgári részvétel és a civil elköteleződés.

Ez pedig egy ördögi körré válik, ugyanis az elköteleződés és az aktivitás hiánya rombolja a politikai intézményrendszerekbe (például pártokba) vetett bizalmat, amik így egyre alacsonyabb hatásfokkal képes a fiatal generációkat bevonni és szocializálni, tehát a bizalmat visszaépíteni.

A német fiatalok politikai érdeklődése a különböző felmérésekben csökken, vagy stagnál. 1991-ben a 15 és 24 év közöttiek 57 százaléka mutatott érdeklődést a politika irányába, addig a 2010-ben ez az arány már csak 40 százalék Schneekloth szerint. Kroh ezzel szemben viszont azt állítja, hogy a fiatalok politika irányába tanúsított érdeklődésének a mértéke 1985 és 2003 között nem változott. Ugyanakkor az iskolázottság, egész pontosan a továbbtanulási szándék, illetve a politikába való bevonódás szándéka között a német diákok esetében (azok között, akik a duális rendszerben szakmai képzésben vesznek részt) kapcsolat áll fent.

A 2012-es adatfelvételből látszik, hogy a továbbtanulni akaró diákok nyitottabbak a politika iránt.

3. táblázat: Felsőoktatási képzésben és a politikában való részvételi szándék
Felső oktatási képzésben való részvételi szándék
Politikában való részvételi szándék Igen Nem
Magas 38% 18%
Közepes 54% 48%
Alacsony 8% 34%
Lange & Onken, 2014.

A 2012-es német felmérés a szociális hátteret is feltárta, és hasonló eredményre jutott, azaz a képzetlenebb, alacsony keresettel rendelkezők mindössze 7 százaléka beszél gyakran politikáról a barátival, míg a teljes mintában ez az arány átlagosan 15 százalék. Ugyanakkor a kutatás egyik legérdekesebb megállapítása, hogy az állampolgári nevelés fontos információforrás a fiatalok számára.

4. Táblázat: fő politikai tájékozódási forrás és politikában való részvétel
Politikában való részvétel
Médium Összesített eredmények Alacsony Közepes Magas
Televízió 80% 67% 84% 82%
Állampolgári nevelés 51% 48% 59% 39%
Nyomtatott sajtó 47% 28% 47% 59%
Weboldalak 42% 27% 42% 53%
Család 27% 15% 27% 37%
Barátok 17% 7% 16% 25%
Internetes blogok 8% 6% 6% 12%
Nem érdekel a politika 3% 14% 0% 0%
Lange & Onken, 2014

Ha összehasonlítjuk azokat, akik részt kívánnak venni politikában azokkal, akik inkább távol maradnának, akkor azt látjuk, hogy a kutatás szerint elsősorban a politikába bevonódni nem akaró fiatalok számára fontos információforrás az állampolgári nevelés során átadott tudásanyag.

Ráadásul azok között, akiket a felmérés úgy határoz meg, hogy közepes mértékben szándékoznak részt venni a politikában, megközelítőleg 60 százaléknyi azoknak az aránya, akik szintén az állampolgári nevelést emelték ki, mint fő információforrást.

 

Magyar állampolgári nevelési modell 1. rész

Magyar állampolgári nevelési modell 2. rész

Magyar állampolgári nevelési modell 3. rész

Magyar állampolgári nevelési modell 4. rész

Magyar állampolgári nevelési modell 5. rész

 

Ha tetszett a cikk

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszó munkáját havi 1000 forinttal!
Függetlenségünk záloga a közösségi finanszírozás.