VIP-vendégként ültük végig a családpárti konferenciát, és végtelenül elszomorodtunk I.

A színfalak mögé is bejutott lapunk szerkesztője a háromnapos rendezvénysorozaton, ahol felső-középosztálybeli férfiak szomorkodtak azon, hogy elnyomás alatt vannak. A Demográfiai Fórumot, a Családok Világkongresszusát, és az Életvédő Fórumot magába foglaló Családok Budapesti Világtalálkozóján egyaránt megtaláltuk a habzó szájjal szabadkőművest kiáltó embereket, és a Magyarországra is oly jellemző párhuzamos valóságokat. Beszámoló az első két napról.

Az Átlátszó Oktatás és a 444.hu is írt a hétvégén megrendezett eseményről, ahová szinte kizárólag zűrös arcokat lehet kötni, akik nem csak a putyini kormányzattal állnak jó barátságban, de komoly lobbierővel is rendelkeznek kifejezetten homofób kormányoknál. A szervezeteikhez egytől-egyig a legmeredekebb dolgokat lehet felhozni, onnan kezdve, hogy az Egyesült Államokban etnikai feszültséget kívántak szítani, odáig, hogy kifejezett utasításokat kaptak a kampány során Oroszországból.

Lapunk szerkesztője egy amerikai szervezet jóvoltából VIP-jeggyel jutott be a Világkongresszusra, ami a programok jelentős részét lefedte, de a többi eseményen is részt vett. A borsos ár (százezer forintos belépő) egy külön, nívósabb várótermet biztosított a szünetekben, illetve a kapcsolatépítő vacsorára is részvételi lehetőséget nyújtott.

A lehető legtöbbet akartuk megtudni az előadókról, a vendégekről, de a második nap végére is csak odáig jutottunk, hogy rettentően szomorúak vagyunk, mert egymástól ennyire elkülönülő, párhuzamos valóságokban élünk.

A legszörnyűbb, hogy élőben ők nem rossz emberek

Annak fényében, ahogy megismerhettük a szervezőket és egyes résztvevőket, nem volt túlzás óvakodva és pesszimistán érkezni a rendezvényre, amin körülbelül 400-an vettek részt. Vastagon benne volt a levegőben – legalábbis számunkra – annak a lehetősége, hogy ízes buzizás és liberálisozás élményeivel gazdagodhatunk az előadások alatt. Azok után, hogy a World Congress of Families vezetőinek szájából egyébként csak úgy repkednek a gondolatok, amikben kifejtik, hogyan fosztanának meg másokat alapvető jogaiktól, vagy éppenséggel csak bunkó rasszista kijelentéseket tesznek, pozitív csalódás volt, amit itt tapasztaltunk. Csak közben mérhetetlenül elszomorodtunk.

A sajtó szinte egésze távozott az Orbán-beszéd után, amiről mi is írtunk. Ezután következett viszont a java. A beszédek nagy részéből az sugárzott, hogy régen minden jobb volt. Amikor a nők még 8-10 gyereket szültek (akik közül persze a fele érte csak meg a felnőttkort), amikor Európa vezette a népesedési mutatókat (és közben feszültségekkel teli birodalmak háborúiban haltak meg milliók), az volt az igazi aranykor. Szinte mindenki kiemelte, hogy az ember az egyetlen állat, aki a kihalásba hajszolja magát a kevés utóddal. (Miközben amúgy a szolidabb becslések szerint is elérjük a 10 milliárdos lélekszámot még az évszázadban.)

Az előadások fele az első napon alapvetően egy unalmas, az előadók országának családtámogatási rendszerét rossz angolsággal részletező prezentáció volt, a másik felében pedig orbitális baromságokat hordtak össze. Ludovine de la Rochère, a La Manif pour Tous mozgalom elnöke, például elmondta, hogy minden közvéleménykutatás, ami a melegek társadalmi elfogadottságát mutatja, hazugság. Belement egy rémesen téves genderellenes érvrendszerbe is, de körülbelül olyan színvonalon, mintha maga a Heti Válaszos Szőnyi Szilárd fejtegette volna.

Ennek megfelelően Semjén Zsolt már egy kellemesen bemelegedett hallgatóságot kapott, így elmondhatta azt, hogy ugyan „mi kinyújtjuk a kezünket a szomszédaink felé, de ki kell mondanunk: indokolatlanul magas a határon túliak csökkenése, ez a felelősség a trianoni utódállamokat terheli”. Ezek után felsorolt három olyan indokot (természetes fogyás, asszimiláció, elvándorlás), amik közül főképp csak az utolsóért felelős egy állam. A kormányzati mókuskereket Balog Zoltán zárta, aki mesélt a családok fontosságáról, a jelenlegi állami támogatásokról, elmúltnyolcévezett egy kicsit, majd azzal fejezte be beszédét:

„Mi nem bélyegzünk meg senkit, aki más utat választ.”

A pénteki napon megkezdődött a Családok Világkongresszusa (WCF) programja. A kezdés után ugyan a grúz Levan Vasadze elmondta, hogy a fasizmus és a kommunizmus után a liberalizmus a következő totalitárius ideológia, az első vagány megszólalásra egészen másfél órát kellett várni, amikor Dimitri Szmirnoff orosz ortodox esperes, a putyini anti-LMBT intézkedések nagy támogatója elmondta, hogy ott ment félre a világ, amikor a nők elkezdtek dolgozni. Már ez is elég volt ahhoz, hogy magasra emelje a lécet, ugyanis pont azok, akiktől komoly odamondásokat vártunk, teljesen jellegtelen, de legjobb esetben is középszerű beszédeket tartottak.

Az amúgy hihetetlen nagy simlis Brian Brown teljesen jellegtelen, minimálisan sem motiváló beszédet mondott, majd Jim Garlow, Trump egyik spirituális tanácsadója bonyolódott óhéber nyelvészeti fejtegetésekbe, Allan Carlson pedig a svéd szociáldemokrácia által kiharcolt családtámogatási rendszert mutatta be. Ekkor jött a szingapúri Lawrence Khong, aki feltűrt zakóujjával 65 évesen is igazi rocksztárként viselkedett. Ő volt az egyetlen, aki fel merte emelni a hangját, és így mondta el, hogy lázadjunk fel a szégyentelenség LMBT-kultúrája ellen, és állítsuk meg a sátáni célok megvalósulását. A beszéde alatt végig két mondatra volt attól, hogy akár több tucatnyi embert elindítson a belvárosba melegeket verni. Hogy ez a képessége jó-e, azt mindenki döntse el maga.

A rendezvény során szembesülnünk kellett azzal, hogy valójában Brian Brown tipikusan az az ember, akivel nagyon jó hangulatban meg lehet inni egy sört egy családi pikniken, és biztos segítene felpakolni a marha nehéz farönköt a kocsim platójára. Allan Carlson a sztereotíp értelmiségi nagyapa, akinek több könyve van, mint szexista vicce, Larry Jacobs pedig a segítőkész szomszéd, aki kezét-lábát töri, hogy kicsit jobbá tegye a mi életünket is. Akkor végül mi is a baj velük?

A kávészünet után Martin Luther King unokahúga, Alveda jelentkezett be egy hangüzenetben, ahol egy könnyed politikai hullagyalázás során elmondta, hogy a nagybátyja minden bizonnyal a magzatokért küzdene, ha élne, mert ez a XXI. század legfontosabb polgári mozgalma és kérdése. Alveda King nagyon szeret halott polgárjogi harcosok nevében beszélni, az életútjukkal teljesen ellentétes véleményeket adott Martin Luther King és Rosa Parks szájába is.

A legmeglepőbb kijelentéseket azonban Ignacio Arsuaga tette, aki elmondta, hogy szerinte a homofóbia és az erőszakos „meleggyógyító” terápia alapvető jog, és ezekben korlátozzák őket totalitárius módon. Teljesen őszinte elképedéssel ecsetelte, hogy az emberek gyűlöletkeltőnek bélyegzik, és trogloditának (=barlanglakónak) gúnyolják őket.

Elszomorító zárása a délelőttnek

Ekkor lépett a színpadra Novák Katalin államtitkár, aki a legerősebb vizuális hazugságokat is szállította. Az általa mutatott grafikonok úgy lettek megszerkesztve, hogy kis növekedés is óriásinak tűnjön, és nagy esés is kis kilengésnek látszódjon. A legemlékezetesebb diáján bizonyos EU-s vezetőket vont felelősségre, hogy nincs gyerekük, bezzeg a magyar kormány tagjainak mennyi. És itt süllyedtünk a legmélyebbre.

A gyerekeket gyakorlatilag presztízsvalutaként kezelő résztvevők bizonyára nem egyszerű hallgatóság. Itt nem azzal vagánykodik valaki, hogy milyen vállalkozásai, vagy diplomái vannak, hanem hogy hány gyereket nevel. Kötelezően megemlítik a bemutatkozásnál, hogy 5-7-9, mintha csak egy rangjelző kitétel lenne, persze a gyerekek nevelésének minősége nem beszédtéma.

Ide állt ki Novák Katalin, aki 36 éves korára államtitkárrá küzdötte fel magát, négy nyelven beszél, és szégyenkezve bocsánatot kért egy rakás ötvenes férfitól, hogy csak három gyereket szült, és a negyedikről le tudta őt beszélni a férje.

Órákra volt szükségünk, hogy leessen nekünk is, mi történt itt pontosan. Az egész napunk, talán hetünk legszomorúbb pontja volt, hogy ezt végig kellett néznünk. Kevés annyira lehangoló dolog van, mint mikor a nyugdíjat alulról karcoló, felső-középosztálybeli, jól szituált férfiak megbeszélik azt, hogy mi a nő szerepe a világban.

A napot rettentő unalmas kerekasztal-beszélgetésekkel folytattuk, nem volt olyan, ahol igazán érdekes információt hallhattunk volna. Kifejezetten fájdalmas volt végigülni az orosz demográfia 1975 óta tartó trendjeiről, és a lettországi nagycsaládosok helyzetéről szóló előadásokat. Senki nem szolgált tényleges döntési lehetőségekkel, cselekvési tervekkel, hanem középiskolás szintű kiselőadásokon hallatta a hangját. Az előadásokban amúgy voltak üdítő színfoltok is, például Lynn Wardle személyében, aki nem mellesleg egyetemi professzor; és elértünk igazán mély pontokat is, ahol Pat Fagan és Don Feder zavaros számokkal próbálták bizonyítani, hogy csak a fehér, keresztény családok lehetnek rendesek, és természetesen nem maradhatott el a mai fiatalság szidása sem. Pat Fagan meg van győződve róla, hogy a feministák is tudják, hogy a patriarchális családok a legerősebbek, de mégis dacból küzdenek ellene.

A nap tanulsága, hogy nincs tanulság. Ők is és mi is gondolunk valamit a körülöttünk lévő világról, amik nem csupán ellentétben állnak egymással, de olyannyira eltérő értelmezési keretet adnak az életünknek, hogy már az is pozitív meglepetés, ha a másik nem ugrik késsel a torkunknak.

Kis György Márk

A rendezvény harmadik, szabadkőművesekben és sátánista amerikai elnökökben gazdag napjáról szóló riportot később közöljük, a csütörtöki napról amúgy parádés összefoglalót írt a 444.hu.