Bezárás
Interjú

Harminc év állami oktatás után alternatív iskolában folytatja pályafutását a tanítónő

A magyar közoktatási rendszeren belül két nagy kategóriát különböztethetünk meg: az állami és az alternatív iskolákat. Hogy ebbe a két, igen erősen eltérő kategóriába mélyebb betekintést nyerhessünk, Kiss Virágot hívtuk segítségül, Karácsony Gergely budapesti főpolgármester pedagógus feleségét, aki 29 év állami oktatás után 180 fokos fordulatot véve az Alternatív Közgazdasági Ginázium (AKG) Általános Iskola tantestületében folytatja pályafutását.

Adj 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka!

ÁO: Miért pont a tanári pályát választottad?

K.V.: Amióta az eszemet tudom, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Az általános iskola elvégzése után nem volt kérdés, hogy hova megyek tovább tanulni. Tanító, vagy óvónő szerettem volna lenni, úgyhogy az óvónőképzőbe jelentkeztem, és miután elvégeztem, egyből felvettek a tanítóképzőbe. Három év után végeztem nyár elején, és augusztusban már ott találtam magam a Fillér Utcai Általános Iskolában. Napközisként vettek fel, de az évkezdés előtt négy nappal kiderült, hogy valaki elmegy, és nekem kell beugranom a helyére, úgyhogy tanítani is fogok. Ezzel bedobtak a mélyvízbe. Egy nagyon tapasztalt, nagytekintélyű tanítónőnek voltam a párja, én vittem a matematikát és a készségtárgyakat. Tulajdonképpen 1990–től 2019–ig a Fillér Utcában tanítottam.

ÁO: Minek köszönhető, hogy majdnem három évtized után munkahelyet váltottál?

K.V.: A Fillér utcában eltöltött hosszú évtizedeknek az lett az eredménye, hogy elég sokan elkezdtek tudni rólam. Nem is tudom, hogy hogy, csak azt hallottam, hogy harmadik ismerős gyereke hozzám akar jönni, mert hallották, hogy én hogy tanítok. Ezek ilyen “játszótéri híradók” valószínűleg.

Nekem van egy Waldorf tanári diplomám, és szakmai körökben tudták, hogy egy állami iskolában dolgozom, ezért már 10–15 éve keresnek meg rendszeresen különböző alternatív iskolákból, mint például a Lauderből, Rogersből, Waldorf iskolából, hogy menjek át hozzájuk tanítani. 

A 2003/2004–es tanévben lettem tagja a Szabad Iskolákért Alapítványnak. Ez egy olyan műhely, melynek tagjai magyarországi, de leginkább budapesti alternatív iskolák alapítói, akikkel közösen folytatunk komoly szakmai munkát, és dolgozunk ki tréningeket. Itt is sok iskolából megismertek, és próbáltak magukhoz átcsábítani, de mindig nemet mondtam.

Maradtam egy állami iskolában, mert azt gondoltam, hogy így legalább 30–32 családnak van esélye arra, hogy a közoktatáson belül egy humánusabb, szelídebb és gyermekközpontúbb oktatásban részesüljön. Úgy éreztem, hogy nekem ez a dolgom, hogy ne egy alternatív iskolában tanítsak, hanem egy menekülési útvonalként szolgáljak néhány gyereknek, és ez így is volt. Főleg olyanok jöttek hozzám, akiknek egy Waldorf mondjuk túlzás, de a közoktatás túl poroszos, és e két véglet között voltam én egy átmenet.

ÁO: Miért pont a AKG Általános Iskolára esett a választás?

K.V.: 2016–ban kaptam egy levelet, hogy az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumnak terveznek alapítani egy általános iskolát, és szeretnének behívni ebbe a projektben, az iskola szervezésébe és szakmai kitalálásába. A Fillér Utcában egy “szakmai vákuumban” éreztem magam, leginkább csak a szülők és a gyerekek ismerték el a munkámat. Ezek után ezt a felkérést egy akkora elismerésnek éltem meg, ami megkoronázta a 30 éves széllel szembeni munkám. Erre már nem tudtam nemet mondani.

ÁO: Nehéz döntés volt ez számodra?

K.V.: Ez egy nagyon előkészített lépés volt, rengeteg vívódással. Ekkoriban az osztályom másodikos volt, ezért hatalmas dilemma volt számomra, hogy kezdjek–e az AKG–ban 2018 szeptemberében. Nagyon nagy volt rajtam a nyomás, hogy az nem lehet, hogy nélkülem indul el az iskola, és végül hosszas mérlegelés után azt mondtam, hogy nem tudok kezdeni. Harmadik–negyedikben már csak félállásban voltam az osztályommal, de végigvittem őket, a másik félállásom az AKG–ban volt már. Mikor elkezdődött az iskola, az én feladatom volt a szakmai műhely vezetése, és támogattam mindenkit, aki elkezdte az osztályát.

ÁO: Össze tudnád röviden hasonlítani a két oktatási rendszert? 

K.V.: Ezt a kérdést több aspektusból is megközelíthetjük. Kezdhetjük onnan, hogy mennyire vagyunk tekintettel a gyerekek igényeire, mennyire vesszük figyelembe az ő pillanatnyi állapotukat, helyzetüket, mennyire figyelünk oda rájuk, hogy a pedagógus mennyire autoritásból, erőből van jelen a gyerekek között, nem pedig empátiával és odafordulással.

Ha így magamra nézek, én nem csinálok mást, mint amit a Fillér Utcában csináltam, azzal különbséggel, hogy itt mindenki ezt csinálja, ott meg egyszál magam voltam, és mindenki mást csinált. 

ÁO: Hogyan viszonyultak hozzád a Fillérben?

K.V.: Az volt rólam a kép, hogy nálam mindent szabad, és teljes káosz van. Persze ezt azok mondták, akik soha nem láttak engem a gyerekekkel dolgozni. Amikor néha bejött az igazgató órát látogatni leesett az álla, és azt mondta, hogy ezt a figyelmet és koncentrációt, ami a gyerekeknél van, más pedagógusnál várta volna el. Nem tudta senki elképzelni, hogy hogyan dolgozhatnak úgy a diákok, hogy nincsenek egyesekkel és feketepontokkal erre kényszerítve, hanem egyszerűen szeretik ezt csinálni. Azt a különbséget kell meglátni, hogy ez nem erőből, hanem egyszerűen a gyerekek motiváltságából adódik.

ÁO: Miben tért el a te oktatási módszered a többi filléres tanárétól?

K.V.: A tanítványaim, akik felmennek ötödikbe azt tapasztalják meg, hogy én arra tanítottam őket, hogy működjenek együtt az osztálytársaikkal, ha valakinek nincs valamilyen eszköze kérje kölcsön, ossza meg – na ezért felsőben egyes jár. Nem egyszer fordult elő, hogy pár hónap után könnyes szemmel jöttek hozzám a volt tanítványaim, hogy ő szétszórt, és miért az az első feltételezése a tanárnak, hogy ő ezt direkt csinálja, és miért nem lehet ezt megbeszélni. Az én alapállásom az, hogy mindent meg lehet oldani; otthon maradt a tolltartód? – szedünk össze tanszereket; nincs kész a házid? – mit vállalsz, mennyi időre van szükséged, hogy ezt bepótold?; izgulsz a felmérőtől? – semmi baj, segítek, tegyél egy vállalást, mikorra tudnád ezt megírni. A lényeg, hogy ebben az együttműködős alapállásban a gyerekekkel partneri viszonyt alakítottam ki. 

Rengeteg időt töltöttem a gyerekek szociális kompetenciáinak fejlesztésével, és fontos volt számomra, hogy együttműködésre tanítsam őket. Ezekkel számtalan óra elment, amiket nem sajnáltam. Egy állami iskolában a tanárokat gúzsba köti a rengeteg tananyag, amit a gyerekek fejébe kell tölteni.  Nekem viszont volt ahhoz bátorságom, hogy bármit elhagyjak, ha a gyerekek számára fontosabb téma jött elő. Azt gondolom, hogy sokkal fontosabb hosszasan, elmélyülten beszélgetni a gyerekek hogylétéről, még akkor is, ha egy olvasmány teszem azt kimarad. A mindennapjainkban sokszor adódik olyan helyzet, ami kitűnő lehetőséget ad nekünk pedagógusoknak arra, hogy a gyerekeknek megmutassuk, hogy hogyan oldhatnak meg nehéz helyzeteket, és ezeknek a közös megoldásával tudnak talán a legtöbbet tanulni. Érdemes ezeket a pillanatokat kihasználni és időt szánni rá.  

ÁO: Örülsz, hogy iskolát váltottál?

K.V.: Iszonyatosan ambivalens. Egyrészt érzem, hogy nagyon jó helyen vagyok, és iszonyatosan jó itt lenni, másrészt 30 év rengeteg idő, és furcsa, hogy nem ugyanoda megyek be, és nem ugyanazokkal az arcokkal találkozom nap mint nap. Az is nagyon más, hogy valahol egy kakukktojásnak lenni, a szó pozitív és negatív értelmében is különleges érzés. Másnak lenni és a széllel szembe menni egy borzasztóan nagy kihívás volt, de izgalmas is egyben. De nem ezek a fő szempontok, amiért nehéz. Ami legjobban bánt, az a társadalmi szétválás, amivel minden nap szembesülök. Van ez a kivételezett helyzet, ami rossz érzést kelt bennem, hisz én, mint pedagógus, és az ide járó gyerekek is mind kiváltságos helyzetben vagyunk. Számomra sokkal komfortosabb lenne az, ha mindenki számára elérhető lenne, amit ebben az iskolában nyújtunk, mintha ez csak egy “sarki iskola” lenne.  

ÁO: Milyen jövőbeli terveid, céljaid vannak a kis AKG–val kapcsolatban?

K.V.: Ezt a 6 évet végigvinni az elsős diákjaimmal. Kíváncsi vagyok, hogy amit terveztünk 2 évig, hogy fog kiteljesedni az elkövetkezendő 6 évben. Ez egy éve még csak egy hosszas együttgondolkodás eredményeként megszületett terv volt, ami mostanra megtelt tartalommal és gyerekekkel. Újra és újra felülbíráljuk, amit kitaláltunk, hogy az tényleg jó-e, vagy csináljuk máshogy, mert úgy ideálisabb lenne a gyerekek számára. Persze van egy mély tartalmi és szemléletbeli gerinc, amitől nem térünk el, de az apró megvalósítási lehetőségek száma korlátlan. Az egyénre szabottság a fő fókuszunk, ami minden gyereknél mást jelent, és izgalmas hogyan lehet összehangolni az egyéni utakat és a közösséget, mint egy szociális közeget, úgy, hogy mindkettő tudjon érvényesülni.

Szerző: Horváth Dorka

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom