Bezárás
Felsőoktatás

A kancellárok egy részénél felmerül a gyanú, hogy alkalmasabb személyt is választhattak volna – interjú Dr. Veres Pállal

2014-ben vezette be a kormány a kancellári rendszert a hazai egyetemeken. A döntést számos pozitív és negatív vélemény követte. Cikksorozatunkban arra vállalkoztunk, hogy kicsit körbejárjuk ezt a témát.  Interjúink során arra kerestük a választ, hogy az általunk megkérdezett szakértők hogyan vélekednek az immár hat éve bevezetett rendszerről. Milyen kiigazítások történtek azóta? Mely célkitűzések valósulhattak meg, melyek ítéltettek kudarcra?


Támogasd az Átlátszót szja 1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

Első interjúnkban Dr. Veres Pál közgazdászt, a Budapesti Corvinus Egyetem korábbi docensét, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium korábbi szakmai tanácsadóját kérdeztük a témában.

Á.O.: Először is el tudná magyarázni, hogy hogyan működik a kancellári rendszer? Mit kell róla tudni?

V.P.: A lényege szerintem a kancellária rendszernek az, hogy az egyetemi szintű irányítási kompetenciákat megosztja két ember között, ami eddig egy ember kezében volt: ez a rektor, illetve a kancellár. A rektornak a kompetenciája leszűkül az akadémiai kérdésekre: a képzés szerkezete, tartalma és a szűkebben vett, az oktatáshoz kapcsolódó személyi kérdésekre, pl. az oktatói állomány előmenetelének a kérdéseire. Természetesen ennek anyagi konzekvenciái is vannak, tehát itt is a kancellárnak vannak jogosítványai. A kancellárhoz igazából két nagy terület tartozik: az egyik, hogy vétójoga van a pénzügyi, gazdálkodási kérdésekben, tehát a költségvetés kérdésében. A másik pedig a szervezeti és a személyi állomány kérdése. Ebből látszik, hogy igazából – bár a törvény szerint két egyenrangú emberről van szó – rögtön konfliktus forrást jelent az, hogy egy egyetem van, ugyanakkor ennek az egyetemnek két dimenziója két különböző emberhez tartozik. A lehetőség és a kockázat is abban van, hogy ez a két ember egymással milyen emberi és milyen szakmai viszonyban áll, és képesek-e normálisan kommunikálni, valamint képesek-e egymással megegyezni kérdések egész sorában. 

Én azt valószínűsítem, hogy rendkívül nagy különbségek vannak, voltak és lesznek az intézmények között, és ez főleg a személyek és a személyi függés miatt van. A Corvinus esetében azért volt viszonylag pozitív a helyzet, mert mind a két fél – a rektor és a kancellár is – megértette egyrészt a helyzetet, másrészt a kockázatot. A rektor nem tekintette presztízsveszteségnek, sokkal inkább úgy élte ezt meg, hogy pont a gazdasági kérdések felett – amelyben kompetenciája úgyis gyengébb volt – veszett el a közvetlen hatalma. Másrészt a kancellár nem élt vissza a potenciálisan nagy hatalmával (a gazdálkodás, a pénzügyek feletti rendelkezéssel), önmegtartóztató volt, és szakmailag kompetens, ezt is szeretném hangsúlyozni. 

Á.O.: Személy szerint Önnek mi a véleménye erről a rendszerről így 6 év távlatából? Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

V.P.: Az egyik oka annak, hogy ez az új rendszer be lett vezetve, hogy több egyetemnél komolyabb anyagi problémák jelentkeztek: azaz a meglévő forrásokkal való jó gazdálkodással kapcsolatban felmerültek problémák. Azt hiszem, ezek megalapozott kritikák voltak és ezek a problémák léteztek. Ez megjelent pl. az egyetemi adósságok mértékében, vagy abban, hogy egyes intézményeknél ez az adósság növekedett. A minisztérium az adatokkal azt demonstrálta többször is, hogy itt egyértelműen kedvezőtlen tendenciák mutatkoztak. Ez a felsőoktatás egészére érvényes, intézményenként azonban jelentős különbségek vannak. Én ehhez azt tudom hozzátenni, amit általánosságban mondtam, hogy intézményfüggő, intézményen belül pedig személyfüggő, hogy mennyire volt jó ez az együttműködés.  

Még annyit tennék hozzá, hogy a rektornak is van egy kiválasztási metódusa, ami alapvetően szakmai jellegű. Magyarországon az a gyakorlat, hogy szakmailag kiemelkedő embereket szavaznak meg, lényegében helyben döntenek a rektorról. Tehát az lesz kinevezve, akit az egyetem személyi állománya elsősorban többséggel támogat. Tehát a rektoroknak a kompetenciája, gazdálkodási, szervezeti, pénzügyi kérdésekben csak véletlenszerűen lehet kielégítő. Ekkor jönne a kancellár, akit viszont pont ilyen szempontok alapján választanak ki, de itt meg az a kérdés merül fel, hogy vajon mennyire csak szakmai vagy esetleg más szempontok szerint is történt ez a kiválasztás. Mondjuk meg nyíltan, hogy esetleg mennyire játszhattak politikai szempontok is szerepet a kiválasztásban, hiszen azért ez egy szép pozíció, tehát ez jutalomnak se utolsó. Ha megnézzük mindennek az eredményét, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy a kancellárok egy részénél azért felmerül a gyanú, hogy esetleg nála alkalmasabb személyt is választhattak volna

Á.O.: Ön szerint mi lehet annak az oka, hogy az egyetem abba nem is szólhatott bele, hogy ki legyen az intézményben a kancellár?

V.P.: Az állam, mint fenntartó, az egyetemek napi életével is szeretett volna kicsit közelebbi, direktebb kapcsolatba kerülni . A kancellárokra az állam úgy tekintett, mint akiken keresztül napi, pontosabb, hitelesebb információkat szerezhet arról, hogy mi is van az egyetemeken, mi is történik, mi a helyzet, különösen gazdasági, pénzügyi kérdésekben. Másrészt a kancellárokon keresztül bizonyos fenntartói, irányítói, kormányzati szándékokat is szerettek volna közvetíteni az intézmények felé. Ez olyan dolgokban nyilvánult meg, – és ez nem tett jót a rektor és a kancellár kapcsolatának – hogy a minisztérium szinte napi kapcsolatot épített ki a kancellárokkal, őket rendszeresen tájékoztatta, tőlük tájékoztatást kért, s egyfajta „féltékenység” alakult ki a rektorok részéről, hogy a kormányzatot jobban érdeklik a kancellárok és a gazdasági kérdések, mint az egyetemen folyó szakmai munka. Tehát ez picit terhelte a kapcsolatot. Egy erőteljesebb kormányzati szándéknak az eszközeként is megjelent a kancellári rendszer, ami több mint az, hogy akkor legyenek kompetens, felhatalmazott, hozzáértő gazdasági vezetők. Megjegyzem, van más országban is, pl. Németországba kancellária rendszer, szóval azért van rá példa, hogy ez máshol is létező és működőképes rendszer. 

Á.O.: Ez nem tekinthető az egyetemi autonómia súlyos megsértésének? 

V.P.: Két kérdést kell nagyon óvatosan és körültekintően kezelni. Az első maga az autonómia fogalma és a tartalma. A kettő nyilván összefügg. Talán érdekes úgy közelíteni, hogy miben indokolt mindenképpen az autonómia megléte? Azt gondolom, hogy az oktatás és a kutatás tekintetében lehet a legtágabbra venni az autonómiát. Ennek az alapja, a gyökere, a sejtje maga az oktató-kutató, akinek a gondolkodási, véleménynyilvánítási szabadsága, kurzushirdetési szabadsága, kutatási témák megválasztásában szabadsága van.  Ebben azért célszerű minél tágabbra venni az autonómiát. A gazdálkodási, pénzügyi kérdésekben az okozza a problémát, hogy ha van finanszírozó, akkor az a finanszírozó szeretné látni, hogy mi történik a pénzével, tehát ez az igény a kormányzat részéről is releváns. Nem könnyű „belőni” azt a határt, hogy milyen mértékben nyúljon bele, vagy nyúlhat bele az egyetem belső életébe a finanszírozó. Tehát én azt gondolom, hogy ez egy konszenzuson alapuló szabályozási kérdés.  (Úgy értem a konszenzuson alapulót, hogy az lenne a jó, hogyha egy konszenzust kötnének a főszereplők: az egyetemi akadémiai közösség, a rektor, kancellár, és ebben a kancellár belső szereplő is lehetne.) De azzal, hogy a minisztérium instruálni, beszámoltatni tudja és indirekt módon bizonyos szándékait érvényesíteni, ezzel az autonómiát sértheti, hiszen a  kancellár egzisztenciális függésben van a fenntartótól, mivel az nevezi ki, az fizeti, az értékeli a munkáját. 

Á.O.: És azt lehet tudni, hogy körülbelül mekkora stábbal dolgozik a kancellár? Nagyságrendileg hányan tartoznak alá?

V.P.: Nagyon sokan. Gyakorlatilag a teljes gazdasági, adminisztratív réteg a kancellár körébe tartozik, tehát ez nagyon sok embert jelent.  A szűkebben vett kancellária, az csak egy kicsi része ennek, hiszen valójában a teljes gazdálkodási, pénzügyi, számviteli stb. személyzet mind a kancellária részét képezi. Igazából a rektorhoz az akadémiai személyzet tartozik, mindenki más a kancellárhoz. És ez nagyon magas arány, olyan 50-60%körül van.  A nem oktatói állomány aránya nagyon magasan van a felsőoktatásban.

Á.O.: Milyen változásokat tapasztaltak az egyetemek hétköznapi működésében az új rendszer bevezetése óta?

V.P.: Én a Corvinust ismerem közelebbről. Itt azt tudom megerősíteni, hogy a kezdeti bizonytalanság, nehézség, bizalmatlanság után az egyetemen a helyzet – most a fenntartó váltás előtti helyzetről beszélek – konszolidálódott, a közvélemény megnyugodott. Egy dolgot látok, amiben nem volt teljes a nyugvópont: mégpedig az, hogy az egyetemi közvéleménynek az volt a benyomása a kancellárról – megjegyezve, hogy ma már messze nincs akkora hatalma az új fenntartó mellett –, hogy túlzott hatalommal rendelkezik és, hogy sok esetben túlzottan anyagi, pénzcentrikus döntéseket hoz. Tehát, hogy nem feltétlen a dolgok szakmai érdeme, értéke, hanem inkább pénzügyi szempontok döntenek. Ez azt is jelenti, hogy a kancellárnak, mint személynek talán túlzottan is nagy szerepe, befolyása lett szakmai döntésekben.

Á.O.: Mennyire tisztázódtak ezek a szerepek azóta? Ma már pontosan lehet tudni,  hogy mi a szerepe a kancellárnak, a rektornak, a szenátusnak?

V.P.: A törvény szab egy határt, azon túl az intézményi szabályzat, a szervezeti és működési szabályzat határozza meg a jogköröket. Itt bizonyos változások, pontosítások történtek az egész rendszer bevezetése óta. Ugyanakkor ma már nem az a fő probléma, hogy az írott szabályok nem teszik rendbe ezeket a dolgokat vagy a működőképességet akadályoznák. Hanem az, amit korábban is mondtam: egyrészt a személyek kérdése, másrészt hogy esetleg maga a minisztérium milyen információkat vagy elvárásokat fogalmaz meg a kancellár felé vagy a kancelláron keresztül az egyetem felé. 

Á.O.: Mennyire tudta hozni a remélt gazdálkodási eredményeket ez a rendszer, például a Corvinuson? 

V.P.: Az egyértelmű, hogy gazdálkodási szempontból, pénzügyi stabilitás szempontjából az egyetem teljesen rendben van. Most már az izgalmat az új helyzet, az új fenntartó okozza. 

Á.O.: Hogyan látja, érdemes volt bevezetni ezt a rendszert vagy lát erre egy jobb alternatívát, ami ugyanúgy elősegíti a hatékonyabb,  átláthatóbb gazdasági működést ?

V.P.: Az egész világon azt lehet látni, hogy ez probléma mindenhol: az egyetemeken a szakma nyilvánvalóan autonómiát kíván, és semmilyen politikai beleszólást nem szeretne a kutatás és a tudomány kérdéseibe. Ugyanakkor a szűkös erőforrásokkal gazdálkodni kell, és ez a két elvárás tulajdonképpen mindenképp konfliktust szül. Itt nyilván felmerül még a kompetencia kérdés is. Az, hogy mind a két területen kompetens személyek irányítsanak, és hogy tiszteletben tartsák a különböző funkciókat. A lényeg tehát, hogy olyan rendszert szerintem nem lehet kitalálni, amely ne tenné elengedhetetlenül szükségessé a megfelelő emberi hozzáállást, kommunikációt és kooperációt. Ilyet én nem tudok elképzelni. És ebből kiindulva azt mondom, hogy ez a kancellári rendszer egy lehetséges megoldás. Egy lehetséges, működőképes rendszernek tartom, de számos feltétele van, hogy ez a benne lévő potencia tényleg ki is jöjjön, és valóban pozitív legyen a végkifejlet. A gyakorlat ezt úgy támasztja alá, hogy az intézmények egy részében egyértelműen sikereket hozott, más részében ugyanakkor komolyabb konfliktusokat szült, ami esetenként a kancellár leváltásához vezetett.

Szerettük volna megtudni azt is, hogy hogyan vélekedik az Innovációs és Technológiai Minisztérium a kancellári rendszerrel kapcsolatban. Kérdéseinket többször is elküldtük Prof. Dr. Bódis Józsefnek, a felsőoktatásért, innovációért és szakképzésért felelős államtitkárnak, ám ezekre mindeddig nem érkezett válasz. 

Szerző: Gödri Rita

Címlapkép: Bruzák Noémi / MTI

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom