Egységben az erő! Három éve tart az egyetemi sztrájkhullám az Egyesült Királyságban – III. rész

Az Egyesült Királyságban 3 évvel ezelőtt  kezdődtek meg azok a szakszervezeti megmozdulások, amelyek idén februárban a brit történelem valaha volt legnagyobb sztrájkhullámához vezettek. A sztrájksorozat, amely az egyetemi dolgozók nyugdíj juttatásainak megnyírbálása ellen harcol, az egyetemi közegből előbb begyűrűzött a köztudatba, majd ezt követően a brit parlament alsóházában is megütközést keltett. Jelen cikk a sorozat harmadik része, amely az események összegzése mellett kitér a brit rendszer sajátosságaira és egyenlőtlenségeire a cambridge-i Trinity College példáján keresztül. (Cikksorozatunk első részét itt, második részét pedig itt érheti el.)

Bármiféle komolyabb történelmi elemzést mellőzve is elmondható, hogy Nagy-Britannia, mint a piacgazdaság bölcsője, kiélezetten magában hordozza eme gazdasági berendezkedés minden előnyét és hátrányát. Úgy a különböző befektető csoportok szerepvállalásán alapuló egyezmények, mint az állam csökkentett szerepe az oktatási szektorban egyaránt magában hordozza a rendszer számára előrevivő és hátráltató sajátosságokat.

A magánbefektetések hatására a felsőoktatás egy szolgáltatássá válik, ezáltal a befektetők érdeke, hogy ezt a szolgáltatást vonzóvá és versenyképessé fejlesszék. Egyszerűen szólva, több pénzt kerül az oktatásba, mert érdekük, hogy színvonalas és vonzó legyen, mind tanulmányilag, felszereltségileg és infrastrukturálisan egyaránt. Mivel a teljes oktatási szektor azonos elvek alapján működik, és az érdekképviselet az állami támogatások szétosztásával egy ernyőszervezet alatt összpontosul, az alapvető egyéni különbségek (pl.: magánvagyon) mellet nincs meg a lehetőség nagyobb, rendszerszintű egyenlőtlenségek kialakulására.

A rendszer fenntartása indokolt, hiszen a brit egyetemek előkelő rangsorolása mellett a felsőoktatás egyáltalán nem titkoltan az Egyesül Királyság egyik legnagyobb exportcikke, ugyanis évente több milliárd font bevételt jelent a brit gazdaságnak. 2019-ben a brit felsőoktatásban tanuló hallgatók 25%-a volt európai uniós vagy külföldi állampolgár (viszonyításképpen a hazai felsőoktatásban ez a szám 13 százalék).

A publikált adatok a forgatott tőke nagyságának fényében érthetőek, hiszen Skócia kivételével, a brit egyetemek a törleszthető hitel konstrukciók ellenére az igencsak borsos tandíjakról ismeretesek. Azonban a magas díjakhoz igazított szolgáltatások és juttatások mellett a rendszer piacorientáltsága és szabályozatlansága egyéb olyan körülményeket is magában hordoz, amelyek bonyolító tényezőként hatnak a folyamatokra.

Tekintve, hogy a rendszer alapjait és fenntarthatóságát a befektetések nyereségessége biztosítja, az érdekegyesítési törekvések ellenére (ernyőszervezetek, szakszervezetek) az egyéni tagok számára mindig a saját sikerességük előtérbe helyezése képviseli a legésszerűbb és legjövedelmezőbb lépést. Jó példa erre a Cambridge-i Trinity College ügye és szerepe az eseményekben.

A Cambridge-ügy

Az Egyesült Királyság, főként nagy múltú egyetemein még él a college-rendszer, amely az egyetemet kollégiumokra bontja. A diákok az egyes kollégiumokban folytatják tanulmányaikat és egyéb egyetemi életük nagy részét, így bár a “college” az egyetemhez tartozik, a diák szociálisan és tanulmányait tekintve is a kollégiumhoz kötődik jobban.

A kollégium saját vagyonnal és intézményrendszerrel rendelkezik. A Cambridge-i Egyetem Trinity College-a például megközelítőleg 620 milliárd font (200 milliárd forint) magánvagyonnal rendelkezik, nem számolva egyéb vagyontárgyait, mint például ingatlanjait és egyéb földterületeit. Érdekesség, hogy Oxford és Cambridge ingatlan befektetései jóval meghaladják a legnagyobb ingatlantulajdonosnak vélt Church of England, azaz a VIII. Henrik által alapított Anglikán Egyház befektetéseit és ingóságait. A kollégiumok emelett számíthatnak a volt diákok és az egyéb mecénások által juttatott támogatásokra is. 

A Cambridge-i Egyetem vezetősége már 2018 márciusában, a sztrájk első hullámát követően azt nyilatkozta egy közleményben, hogy a sztrájk állapot hosszú távon tarthatatlan. Ugyanekkor leszögezték, hogy a fair nyugdíj egy fontos része a munkavállalásnak és a “rendes kerékvágásba” való visszatérés előtt mindkét fél számára kielégítő megállapodást kell kötni. Néhány észrevétel és javaslat mellett, egy kezdetlegesen kidolgozott ugyanakkor járható alternatívát ajánlottak, ami az egyetem saját nyugdíjkiegészítő programjának elemeit használta. Bár az egyetemi vezetőség nem egyenlő a kollégiumival, a nyilatkozat sokat sejtet az egyetem légkörében fokozódó általános belső frusztrációról.

Az elhúzódó csatározások és tárgyalások hatására, végül 2019. május 24-én állapodott meg a Trinity College igazgatósága arról, hogy a hónap végén kilépteti a College-ot a megállapodásból. A közölt nyilatkozatban bejelentettek egy általuk fenntartott, ám a USS-ről mintázott nyugdíjalap bevezetését. Ezt követően számokkal és érvekkel támasztották alá, hogy a kollégiumi befektetések “20 állandó szerződővel” (a nyilatkozat említ még az egyetem által szerződtetett, de a Trinity-ben tanító és kollegitásból a megállapodásban maradó 60 másik dolgozót) valójában igen csekély (0.01 százalékát) teszik ki a USS 200.000 szerződést számláló rendszerének. A bejelentés után 230 egyetemi alkalmazott tagadta meg a kollégiumi diákoknak a tanítást és konzultációt, kiállva a szakszervezeti fellépés egysége mellett. 

Június 21-én, szakszervezeti nyomásra új szavazást kezdeményeztek a College USS-be való visszalépéséről, ám ez 46-73 szavazati arányban elbukott. Ekkor kezdetét vette a szakszervezeti bojkott a kollégium ellen, amely kampányban szólított fel a kollégium teljes cenzúrázására. Ugyancsak a helyzet komolyságát tükrözi, hogy a szakszervezet imént említett legsúlyosabban kiszabható, célzott jellegű akcióját eddig csak egyszer használták egy 2009-es ügyben. Az UCU felszólította az egyetemi dolgozókat, hogy ne tartsanak órát, ne vállaljanak munkát, ne említsék a kollégiumot semmilyen publikációban, illetve ne végezzenek semmi hasonló jellegű munkát a kollégiumi kötelékén belül.

A tömeges visszavonulások nyáron és ősszel is folytatódtak. Az általános hangulatot híven tükrözi, egy ekkor még francia történelmet oktató professzor nyilatkozata, aki azt mondta, hogy „képtelen vagyok továbbra is egy olyan intézmény tagja lenni, ami számottevő tartalékokat használ fel úgy, hogy közben egy olyan kollektív megállapodást gyengít, amelyért olyan sokan oly sokat áldoztak fel”. Február 14-ére 560-ra nőtt azoknak az egyetemen dolgozóknak száma, akik bojkott részeként elutasították a diákokkal és egyéb kollégium ügyekkel való foglalkozást.

A rendszer

A szakszervezeti fellépés három éve alatt többször is előfordult, hogy az egyetemek önállóan próbálták az események irányát befolyásolni. Erre a legextrémebb példa talán a sheffield-i Hallam Egyetem, ahol a tavaly novemberi sztrájk alkalmával a vezetőség arra buzdította diákjait, hogy az egyetemi honlapon listázzák elmaradt óráikat, így jelentve pontosan a sztrájkoló egyetemi dolgozók személyazonosságát. A diákok reakciói az egyetemet megalázó és kifigurázó szociális médiatartalmak megosztása volt.

Emelett a Cambridge “ősi riválisaként emlegetett” Oxford-i egyetem vezetősége sem volt a leglelkesebb támogatója a sztrájkoknak. A szakszervezet nyilatkozata szerint, a lehetőségekhez mérten az elmúlt három évben mindvégig igyekeztek minél távolabb elkerülni a nyílt állásfoglalást. Sok más egyetemi “magán-akció” közül, egyértelműen mégis a Trinity lépése kavarta a legnagyobb port. A kollégiumot a szakszervezeti kampány mellett a mai napig általános ellenszenv övezi. A felháborodó szakszervezeti kampány, az egyetemi dolgozók de még az egyetem vezetősége is ugyanazokat az összetartást és szolidaritást sürgető érveket közölte. A félelem érthető, hisz az elmúlt évek harca pillanatok alatt feleslegessé válhat, ha a Trinity példáját követve a USS nagyobb befektetői kilépnek a megállapodásból. 

Mivel a USS a brit egyetemek túlnyomó részének biztosít nyugellátást, így kétségtelen, hogy a USS a brit oktatási szektort egy alapjaiban meghatározó egyezmény. Bárminemű komolyabb változtatás vagy az egyezmény esetleges összeomlása, súlyos hatással lenne annak a tagjain túl a teljes brit felsőoktatásra is. Mivel nem állami, hanem magánszervezet, mindenekelőtt a saját költségvetési szempontjait kell szem előtt tartania ahhoz, hogy jövedelmező és versenyképes maradhasson a piacon. Ám ugyanez igaz az USS-t fenntartó UUK-ra, illetve minden egyes képviselt egyetemre is.

Az egyetemek (mint egyéni szereplők) úgy maradhatnak sikeresek és jövedelmezőek, ha a szolgáltatás minőségét fenntartják, illetve mindig az aktuális verseny által diktált normákhoz képest fejlesztik. Ezt minél költséghatékonyabban teszik, annál több pénz maradhat fejlesztésekre vagy egyéb befektetésekre. Így az egyéni szereplő gazdasági versenyképessége és létbiztonsága is nő, hiszen a nagyobb mennyiségű megtakarítások nagyobb befektetési hozamokat, recesszió esetén pedig nagyobb létbiztonság tartalékokat jelentenek. Tehát ha a lehetőség adott, minden szereplőnek gazdasági és egzisztenciális megközelítésből is a legalapvetőbb szempont, a lehető legjövedelmezőbb módon saját egyéni boldogulásának a biztosítása.

A gyakorlatban tehát a viszonylagosan “kisebb” bevétellel rendelkező egyetemeknél, ahol “a kínált szolgáltatások minőségének fenntartása” felemészti a bevételek nagy részét, az USS féle konstrukciók általánosságban előnyösek: A kollektív szerződés nagyobb vagyoni alapjából ezek az egyetemek jobb lehetőségeket biztosíthatnak a munkavállalók felé, mint arra egyedül, saját tartalékaiból képesek lennének. Ezzel szemben az egyezmény olyan résztvevőinek, mint a Trinity College, ahol a pénzügyi nyomás a kollégium kedvező anyagi helyzete miatt nem áll fenn, az USS merőben más jelenthet.

Mivel sem a kínált minőség fenntartását, sem bevételeinek alakulását nagyobb mértékben nem befolyásolja a nyugdíjalappal való szerződés, az egyezmény olyan köteléket és szabályozást jelent, amely több területen csorbítja a szabad döntéshozás lehetőségét. Ez, ha nem is látványosan, de valamennyire mindenképpen hátráltatja, hogy a kollégium a lehető legrugalmasabban végezze működését. Mivel az egyetemek által kínált szolgáltatás, maga az intézmény olajozott működését jelenti, a Trinity hivatkozhat arra, hogy az egyezmény miatt nem képes a lehető legjövedelmezőbben működni. Emiatt a Trinity College érvelése, hogy a társadalmi nyomás ellenére sem visszakozik kilépésétől a „távoli, de egzisztenciális veszélyt” jelentő megállapodásból, sok olvasatban helytálló.

Szakszervezet

A Cambridge-i példa sok alapvető, fenntartó dinamika szemléltetése mellett rávilágított a rendszer alapvető jellegzetességeire és szellemiségére. Érdekesebb azonban, a kontextushoz hozzátartozó és vele párhuzamosan fejlődő, mégis gyakran a profitmaximalizálást célzó törekvések ellenpólusaként megjelenő Szakszervezeti Mozgalom működése. Viszonylag egyértelmű, hogy az érdekképviseletért folytatott évszázados harcokból a UCU kellő rutint meríthetett a szakszervezeti fellépés lebonyolításához. Ugyanakkor szintén nyilvánvaló az is, hogy a hosszú hónapok óta elhúzódó, eddig soha nem látott méreteket öltő szakszervezeti fellépés sok szempontból több lett, mint egyszerű “bér-harc”. A szakszervezeti tudatosság, a kitűzött céloktól a legkisebb mértékig sem engedett eltántorítás világos üzenetet formált a munkáltatók felé. 

A költségvetés számára a munkavállaló sokszor csak egy adat a papíron. Értékes munkát végző, tehát értéket képviselő részlet, de végső soron a profit növekedését segítő eszköz, amiket a vezetők a vállalkozás sikeressége és fenntarthatósága érdekében igyekeznek a tervezet költségvetéshez igazítani. 

A szakszervezeti fellépés bravúrja a munkavállalók kollektív egységgé kovácsolásában rejlik, hiszen a munkavállalók többé nem az egyes vállalkozáshoz tartozó “alkatrészként” vannak jelen, hanem egy olyan “réteget” jelentő tömegként, akik elengedhetetlenek az adott gazdasági szektor gördülékeny működtetéséhez. Az egyes szereplők (egyetemek) házon belül gond nélkül lenyomhatják az elégedetlen hangokat. Ezzel szemben a kollektív, egységes képviselet erre egyáltalán nem biztosít teret. Az érdekérvényesítés sikeressége tehát a minél szélesebb egység megteremtésében és fenntartásában rejlik.

Minél szélesebb az összefogás, annál nagyobb a közös fellépés által elért hatás: ha egy egész szektor leáll, azt idővel nem csak az azt működtető szereplők érzik meg, hanem a gazdaság azon más területei is, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak az adott szektorral. Ezáltal fokozatosan egy jól szervezett szakszervezeti fellépés, amely törekszik saját tömegeinek összefogására és esetleges szélesítésére, képes nyomást gyakorolni akár egy egész állam gazdaságra. Feltéve persze, hogy a szervezetség fenntartása mellett képes a belső és külső bomlasztó törekvéseknek, és az esetleges “szalámizásoknak” gátat vetni. 

Az oktatás mindenféleképpen egy “hálás” területe a szakszervezeti mozgalmaknak, hiszen a munkavállalók gyakran ugyancsak adatok és alkatrészek a vezetőségi gyűléseken, ellenben munkájuk igen nehezen pótolható. Az egyetemi tanárok egy életpályán megszerzett tudást és tapasztalatokat adnak tovább a diákoknak, kvázi valamiféle “szolgáltatás” formájában. Mindazonáltal, pont a “szolgáltatásnak” ez a pótolhatatlansága adja a kulcsot a közös fellépések sikerességéhez.

Külön nem térnék ki arra, hogy jelen körülmények között mennyire evidens az egyén és személyének fontossága, hiszen az egyetemek “lelkét” az ott oktató tanárok, professzorok és akadémikusok jelentik. Igen szerencsés körülmény ez az érdekképviselet szempontjából, mert ez jobb alku feltételeket és nagyobb nyomásgyakorlási potenciált jelent. Egy esetleges fellépés sikeressége azonban továbbra is a kollektív, minél szorosabb összefogásra törekvő mentalitásban rejlik.

A szakszervezeti mozgalmak érdekképviseletben folytatott sikeres vagy sikertelen fellépéseit nem lehet teljes mértékben a kialakult szakszervezeti kultúrára, illetve az azt formáló rendszer tulajdonságaival magyarázni. A nyugdíjalap ügyéből világosan kirajzolódik, hogy bizonyos szakszervezeti magatartásjegyek általában pozitív hatást gyakorolnak az érdekképviseleti harcok sikerességére. Jó példája ez a megfontolt és fokozatos szervezkedésnek, valamint a higgadt és határozott mentalitásnak, amely nem csak az érdekképviseletben, de a kommunikációban is jelen van.

Hangsúlyos a kommunikáció fontossága, hiszen az általános közhangulat megnyerése fontos támogatást jelent amellett, hogy a siker a képviseltek széleskörű összefogásában rejlik. Minél több ember támogatását bírja a mozgalom, annál cselekvőképessebbé válik. Így a szakszervezeti vezetők és az általuk vezényelt fellépés belső támogatottságának biztosítása is elengedhetetlen (pl.: sztrájk szavazás, részvételi határ, stb.). Mindezek mellett azonban, betöltött szerepkörök fényében továbbra is a képviselt munkavállalók “pótolhatatlanságának” mértéke marad az érdekképviseleti mozgalmak legelőnyösebb tényezője.

A cikk egyéb források mellett, javarészt a szakszervezet https://www.ucu.org.uk/strikeforus oldalon elérhető eseménynaplóját használta alapul.

Cikk szerzője: Gál Zsombor

Képek forrása: trin.cam.ac.uk, ucu.org.uk, pixabay.com