Bezárás
Interjú

„Európa ott kezdődik, ahol ebbe a vállalkozásba a kormány belebukhatna” – nagyinterjú Lányi Andrással az egyetemi modellváltások kapcsán

Nagyinterjút adott lapunknak Lányi András író, filozófus, az ELTE humánökológia mesterszakának alapítója. Lányi többek között az egyetemi modellváltásról, az oktatás megreformálásáról és zöldítéséről, valamint a zöld mozgalmak és a bolygónk jövőjéről beszélt. Az interjú teljes terjedelmében, vágatlan formában olvasható.

Nélküled nincsenek fontos sztorik – adód 1 százalékát ajánld fel az Átlátszónak!

Átlátszó Oktatás: Mit gondol, lesz még személyes órája a diákjaival, mielőtt az ELTE-t is elérné a modellváltás?

Lányi András: Bízom benne, hogy ennek a félévnek a végét már személyesen fogjuk tudni megtartani. Ha nem is itt, az épületben, de szoktunk órát tartani a kertben, a cseresznyefák alatt. Azt remélem, hogy mire virágozni kezdenek a cseresznyefák, addigra összeülhetünk itt a fűben a hallgatókkal. Nagyon elegem van már ebből az online tanításból… 

Á.O.: Mennyire lehetséges egyáltalán egy online órát megfelelő színvonalon lebonyolítani? 

L.A.: Hát, lehet. Abszolút lehet, csak nem lesz olyan. Az élő együttlét ugyanis sokkal több lehetőséget ad az interaktivitásra. 

Á.O.: Mi a véleménye az egyetemi modellváltás koncepciójáról?

L.A.: Bontsuk ketté. Az alapítványi forma önmagában ésszerű lehet, hogyha valaki alapít valamit és amit alapított, ahhoz vagyont rendel. Így működik a világon a jó egyetemek jelentős része. Ez tipikusan arra való, hogy magánszemélyek, egyházak, gazdag örökhagyók hozzájáruljanak a felsőoktatáshoz. Nekik azonban mindig van annyi eszük, hogy ne akarjanak beleszólni tartalmilag az oktatásba. Olyan ez, mint egy-egy professzori állás az angolszász egyetemeken. Ott ugye a professzori állások el vannak nevezve a nagylelkű adakozókról, de ez nem azt jelenti, hogy ha mondjuk, valaki a John Smith professzora az ökofilozófiának, akkor John Smithnek valaha is eszébe fog jutni az az esztelenség, hogy ő ebbe bele is akar szólni. 

Ami Magyarországon történik jelenleg, az egy abszurd játék. Az állam, aki eddig eltartotta az egyetemet – viszont ezután is el fogja tartani – alapítványt hoz létre. Mire?! Mit alapított? A Corvinus ne csapjon be senkit, mert ott adtak egy vagyont. Amiről szintén lehet vitatkozni, de abban az esetben valóban vagyonnal láttak el egy egyetemet, ami adott esetben magánalapon, önálló bevételekkel is rendelkezhet majd a jövőben. Az összes többi esetben azonban azt látjuk, hogy vagyon nincs, alapítvány van, csak azt nem tudjuk, hogy mire alapították. Illetve, tudjuk: arra, hogy az államot felmentsék a fenntartói kötelezettségei alól. 

Kivétel nélkül, minden esetben olyan alapítványi kuratóriumot hoztak létre, amiben politikusok, üzletemberek vesznek részt. Közöttük nagyon kis százalékban találhatóak csak meg a felsőoktatáshoz valóban értő emberek. A kuratóriumokat pedig olyan elképesztő jogosítványokkal ruházták fel, amikkel gyakorlatilag teljhatalmat gyakorolnak. Ők jelenleg tartalmi, oktatási, stratégiai kérdéseket is eldönthetnek önhatalmúlag, ráadásul a rektorválasztásba is erősen beleszólhatnak. 

Ez teljes abszurdum. Ez annak az egyetemideálnak, ami Európában és Észak-Amerikában kialakult az elmúlt évszázadokban, a totális szembeköpése. 

Á.O.: A hazai felsőoktatási rendszerben a modellváltások, sőt, a kancellári és konzisztóriumi rendszerek bevezetése előtt nem voltak problémák?

L.A.: Dehogynem! Sőt, hangsúlyoznám, hogy nem az eddigi rendszert védem, ami szintén sok sebből vérzett. Annak az egyetemi rendszernek, amelynek mindketten a szenvedő áldozatai voltunk és vagyunk, tulajdonképpen két fő problémája van. Az egyik, hogy mérhetetlenül, nemzetközi összehasonlításban megalázóan alulfizetett oktatók tanítanak. Miközben nincs szerves kapcsolat oktatás és kutatás között. A rendszer csak tömegoktatásra jó, tehát olyanfajta frontális tudásátadásra, amitől a hallgatók nem lesznek sokkal okosabbak annál, mint amikor először bejöttek az egyetemre. Ez a probléma elég ismert és mindenki által sokat hangoztatott. 

De van egy ennél talán még nagyobb baj, amiről nem szoktak beszélni. Mégpedig az, hogy az egyetemi autonómiának az is egy félremagyarázása, amikor azt mondják, hogy az egyetemi autonómia azt jelenti, hogy a mindenkori professzori kar azt csinál, amit akar. Mindenki más pedig hallgasson, kivéve azt a néhány szenátusba delegált HÖK-öst, akik különféle előnyökért cserébe megszavazzák azt, amit a rektor úr akar. Tehát ebben a rendszerben – ahol az egyetem forma szerint autonóm – sem valósul meg az egyetemi közösség önrendelkezése. Ugyanis ilyen közösség Magyarországon de facto nem létezik az egyetemeken! 

Ha lenne egy belső egyetemi nyilvánosság, ahol hallgatók, fiatalabb oktatók és idősebb professzorok nyilvánosan megvitatnak és eldöntenek kérdéseket, az lenne az az autonómia, amiért én hajlandó lennék tüntetni.

Vagy odaláncolni magamat mondjuk a büféhez, ahol közben kapok kávét és szendvicset. A jelenleg működő és eddig működött rendszer nyilvánvalóan nem ez a rendszer.

Arról van szó, mint szinte mindenről a rendszerváltás utáni Magyarország történetében. Az elmaradt, eltorzított, elcsalt rendszerváltást végre kéne hajtani! Tehát itt nem elég azt mondani, hogy „nem, nem, soha”, hanem azt is meg kellene mondani, hogy jól van, de akkor mi az, amit akartok. Ezt azonban nem szeretik mondani, mert az egyetemi gerontokráciának legalább ugyanolyan kellemetlen lenne az is, ha kitörne az egyetemi demokrácia. Ezért az egyetemi gerontokrácia most is ki fog egyezni a kormánnyal – ezt is kell tennie egyébként –, ahogy eddig minden kormánnyal kiegyezett. Felébe-harmadába végrehajtják, amit kérnek tőlük, cserébe pedig azt várják, hogy ne nagyon zavarják őket a továbbiakban.

Egy nagyon fontos mozzanat tartozik még ehhez. Mindenki tudja, hogy ahhoz, hogy egy egyetem egyetem lehessen, a tudományos kutatómunkát és az oktatást össze kellene kapcsolni. Mivel az, hogy emberek kutatnak és gyarapítják a nemzetközi szakirodalmat, miközben tesznek az oktatásra, míg más emberek oktatnak, de 20 éve nem kutattak semmit, az természetesen egy szellemi csőd. Persze, ezen sem lehet egyik pillanatról a másikra változtatni. Képzelje el, hogyha ezek az alulfizetett, túlterhelt oktatók még kutatással is meg lennének terhelve. Ahhoz, hogy az egyetem kutatóintézmény legyen, ami a tudományegyetem sine qua nonja, meg kellene növelni az oktatók létszámát, fizetését és a kutatásokra szánt pénzek összegét. 

Az akadémiai kutatóintézetek státuszának módosításakor meg lett volna a lehetőség arra, hogy az egyetemekkel összeházasítsák őket, de ehelyett a kormány lenyúlta őket. Pedig ilyen módon megkaphattuk volna azokat a kiváló szakembereket, akik ott kutatnak, így többen is lennénk, kutathatnánk is, és a kutatási pénzek is oda folynának be, ahol a diákok vannak. Így a diákok órái különféle kutatószemináriumokkal egészülnének ki. Márpedig az egyetemnek főleg kutatószemináriumokból kellene állnia. 

Á.O.: Tehát tulajdonképpen az történt, hogy van egy rossz rendszer, aminek a megreformálására tett kísérlet egy még rosszabb rendszert eredményezett?

L.A.: Pontosan. És ez így megy már 30 éve.

Á.O.: Ezek szerint a korábbi reformkísérletekkel sem szimpatizált?

L.A.: Hát, olyan nagyon sok nem volt. Ez a piacosító trend volt, amikor az SZDSZ csinálta az oktatáspolitikát, de az szerencsére nagyjából elhalt. Ezenkívül volt a bolognai folyamat, amiről viszont érdemes beszélni. Én nem vagyok ennek a témának a szakértője, ezért nem tudom, hogy más országok mit kezdtek ezzel a folyamattal. Azt viszont tudom, hogy mi mit kezdtük vele. A főiskolákat becsúsztattuk az egyetem alá, mint alapszakokat. Az egyetemek pedig – amik ily módon hirtelen megnőttek – magukra vették az érettségi utáni szakemberképzés nemes feladatát, aminek a tudományegyetemi működéshez nincs köze.

Ezért alapszakon egyszerre próbáltunk meg kétféle tudásformát átadni. Egyrészt megpróbáltunk átadni egy olyan tudást, amivel valamiféle gyakorlati tudásanyagnak a szakemberévé válhatnak a hallgatók, aminek segítségével később el tudnak helyezkedni a piacon. Egyúttal azonban ugyanezen az alapszakon, ahol ezt a gyakorlatias, életközeli tudást osztják, a magasabb tudományosság alapjait is igyekeztünk megvetni. 

Maga jobban tudja nálam, hogy ez mennyire felemás módon sikerült. De ez nem rajtunk, mármint nem az egyetemeken múlott, mert hiába, egy lyukból egyszerre nem lehet hideget és meleget is fújni. Ezzel viszont szétvertek jól működő, felsőfokú technikumokat és főiskolákat, miközben értelmetlenül megemelték a képzettségi igényt olyan szakmákban, ahol nincs szükség arra a magasabb képzettségi szintre.

Egy gazdagabb ország biztos ezt is megengedhette magának, de mi egy szegényebb ország vagyunk. Éppen ezért külön kellett volna tartani a gyakorlatias szakemberképzést – ami termeli Palkovicsnak az általuk egyébként teljesen rosszul azonosított piaci igényeknek a munkaerőt – a tudományegyetemek képzéseitől. Ez ugyanis a tudományok fejlesztését és a tudományos tudás, a bölcsesség átadását szolgálja a következő nemzedéknek. Minden nemzedékben kell, hogy legyen ugyanis egy réteg, akik olyanokból állnak, akik kiemelkedően magas szinten értenek valamihez. 

Ez utóbbinak a fejlesztéséhez meg végképp nem ért egy kereskedelmi és parraghipari kamara elnöke vagy egy technológiai miniszter, mert fogalma nem lehet arról, hogy mire van szüksége a jövőnek. Mit tud ő a jövőről?! Én legalább tudom, hogy semmit nem tudok róla.

A német autóipar 10 évvel ezelőtti tudásszerkezetéhez próbáljuk igazítani a jövő magyar felsőoktatási szakemberképzését? Ne már!

Mindig az a legjobb, ha ezt rábízzuk az egyetemekre, mert akkor minden tudományterület hajtja a maga legjobb tudását, és így kitermelődhetnek olyan emberek, akik majd az életük során teremtenek új piaci lehetőségeket. Tehát az egyetem, a tudomány, a tudományos technikai fejlődés mondja meg azt, hogy mire lesz szükség 10-20 év múlva, nem pedig a mai politikusok és üzletemberek, mert ők biztosan nem tudják.

Á.O.: Mit gondol, az SZFE-t leszámítva, miért engedik a hallgatók és az oktatók ilyen könnyen végbemenni ezeket a modellváltásokat? 

L.A.: Válasszuk külön: kezdjük az oktatókkal. Az oktatók ilyenkor mindig lázonganak, de félnek. Féltik az állásukat, mert kiszolgáltatott emberek, nem sokat ugrálhatnak. A magyar értelmiség a rendszerváltás után bebizonyította, hogy nincs az a szakmailag értelmetlen, politikailag igazolhatatlan kormányzati eljárás, ami ne találna magának híveket. Már csak azért is, mert van egy eredendő megosztottság, és az „ezt most a mieink csinálják”-gondolatmenet alapján lesznek olyanok, akik támogatják ezeket a nyilvánvalóan rossz döntéseket.

Másrészt, mindig vannak olyanok, akik úgy okoskodnak, hogy „ha beállok a sorba, akkor eggyel vagy kettővel is előrébb léphetek a ranglétrán”. Mindig lesznek új rektor- és professzorjelöltek, új akadémiai tagok, akikkel fel lehet tölteni az egyetemeket, akikkel a kirúgott egyetemi professzorokat vagy a még könnyebben kirúgható adjunktusokat és docenseket pótolni lehet. Tehát ezektől az emberektől nem lehet csodákat várni.   

Ezek az emberek még egymással sem állnak szóba. Én itt tanítom ezt a politikai ökológiát, ökofilozófiát, és tudom, hogy számos szomszéd tanszéken az ellenkezőjét tanítják és ostobaságnak tartották és tartják ma is azt, amit én tanítok. Mégis, 30 év alatt nem volt alkalom arra, hogy valahol nyílt vitában kiálljunk és vitatkozzunk egy olyan kollégámmal, aki valami nagyon mást gondol erről. Pedig én nagyon szeretek ilyen beszélgetéseken részt venni. Én magam ugyan szerveztem ilyen beszélgetéseket, de ezek az alapvető ellentéteken – mint például, hogy valaki a töretlen gazdasági növekedés híve, míg én az élet minőségét védelmezem – alapuló vitákat nem folytattuk le. Ennélfogva a diákok nem is kíváncsiak az egyetemi közéletre, hiszen az egyetemen nincs közélet. Tíz éve házalok azért, hogy az egyetemi színpadot újra kinyissák. Házaltam rektornál, államtitkárnál, és mindenki bólogatott rá, de aztán soha egy lépés nem történt ezügyben. Magam se tudom, hogy miért. Nincs rá pénz, nincs rá keret, meg le van tojva az egész. 

A diákoknak se szakmai nyilvánosságot nem teremt az egyetem, ahol gyönyörködhetnének abban, hogy a professzoraik miként verik agyon egymás érveit egy nyílt vitában, se egy egyetemi színpadot vagy egyéb közéleti teret nem biztosítanak számukra. Nézze meg ezt az épületet! Hol lehet egyáltalán közéletet csinálni ebben az épületben, amelyben kicsi irodák vannak és rettenetesen kietlen folyosók? Ez, ahol most ülünk [Lágymányosi Campus – a szerk.] nem is egyetemnek épült, hanem csak egy világkiállítási utóhasznosítás. És ez az épület, ami egy közép-amerikai börtönkórházra emlékeztet leginkább, az ország egyetemeinek zászlóshajója. Ráadásul a kis létszámú mesterszakokat leszámítva a hallgatók nem is ismerik egymást.

Egészen egyszerűen nincs szerves közük az egyetemhez a diákoknak. 

Mindehhez pedig hozzáadódik az informatikai rendszereken keresztül történő ügyintézés is. A tanulmányi osztályon dolgozó emberek a legjóságosabb, legszorgalmasabb és legsegítőkészebb emberek az egész egyetemen. Ám, ha az ugyanezen emberek által vezetett részleghez a Neptunon keresztül fordulunk, akkor úgy érzem, hogy a világ legembertelenebb bürokráciájával van dolgom. Erről pedig nem az ott dolgozók tehetnek, hanem ez az iszonyatos Neptun. És most, különösen a koronavírus idejében, nincs más kapcsolódási pontja a diáknak az egyetemmel, mint a Neptun, meg esetleg a tanár online. 

A Színművészeti Főiskolán, ahol mindenki mindenkit ismer, ott össze tudtak állni, és ezt a tényleg tiszteletre méltó és remek küzdelmet végig tudták folytatni, de ilyen nem lesz a nagy szegedi, debreceni, pécsi tudományegyetemeken. Életükben először fognak esetleg összebeszélni diákok, hogy „de kiszúrtak velük”. Kellene még vagy 10 év ahhoz, hogy ebből diákmozgalom legyen. A Magyar Hangban megjelent cikkemben azt írtam, hogy

Európa ott kezdődik, ahol ebbe a vállalkozásba a kormány belebukhatna. Márpedig ez a veszély Orbánékat nem fenyegeti.  

Á.O.: Nem gondolja, hogy ennek az lehet az egyik oka, hogy már középiskolában is olyan poroszos és autokratikus az oktatás, hogy a diákok nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy számít a véleményük? 

L.A.: Nagy igazság. Persze, nem az egyetemen válnak kukává, hanem nagyrészt úgy járták ki a középiskolákat, hogy alig kellett önálló véleményt nyilvánítaniuk. A vita, az önálló kutatás, a tanárok vagy a tankönyvek nézeteivel való – akár öncélú – vitatkozás, ami az életkornak olyan nagyon megfelel, az ritka, mint a fehér holló. Azok a diákok, akik bemagolják, amit kell, összeszedik a felvételhez szükséges pontokat. Még csak egy felvételi vizsga sincs, amit én nagyon helytelenítek, ugyanis a felvételi vizsga egy kölcsönös elköteleződés. A diák tehát futószalagon bejön az egyetemre úgy, hogy előtte sohasem tapasztalta azt a demokráciát, azt a fajta szabadságot, hogy ő választhat a tantárgyak között, tanárok között, programok között. Amit akár egy középiskolában is megtapasztalhatott volna, de hát, nálunk ez nincs benne a rendszerben.

Magyarországon arra kondicionáljuk a gyerekeket az általános iskolától az egyetemig, hogy engedelmes állampolgárok legyenek és jó végrehajtók.

Ezeknek a rendszereknek – mindegy, hogy horthyzmus, kádárizmus vagy orbánizmus – valóban nincs szükségük önálló, kreatív emberekre. Az a tűrt selejt, aki majd elmegy nyugatra. Az országban mindig az marad, aki nem ilyen kezdeményező, vállalkozó szellemű. Tehát a rendszer szilárd és az egyetem és a közoktatás is jól illik ebbe a rendszerbe. 

Á.O.: Meglátása szerint mennyire hiányzik a felső- vagy akár a középfokú oktatásból a környezeti oktatás? 

L.A.: Képtelenségnek tartom, hogy éppen azokra ne készítsük fel a gyerekeket, amik az életük nagy problémái lesznek. Ma ezek a világproblémák elsősorban az úgynevezett ökológiai válsággal kapcsolatosak. Ebből a megérteni való nem az, hogy mi történik a természettel, mert ezt jól-rosszul kezdik kapizsgálni a természettudományos tárgyak keretei között.

A megérteni való az lenne, hogy ha egyszer ilyen jól tudjuk, hogy az ökológiai összeomlás felé terelgetjük a földi élővilágot, akkor miért csináljuk. A tudományos előrelátására oly büszke civilizáció, miért nem korrigálja ezt a hibát?

Mik azok a tudományos, gazdasági, kulturális, politikai akadályai ennek, és mi egyáltalán annak a rendszernek a működési logikája, ami nem engedi a változást? Nem engedi, még akkor sem, amikor meglepően rövid távon belül katasztrofális folyamatokkal kell szembenéznünk. Egyébként ezek a katasztrofális folyamatok már javában zajlanak. 

Ezen kérdések megválaszolása a társadalomtudományok feladata volna. Se az egyetemen, se a középiskolában nem jelennek meg ilyen témák. A Pokorni-féle kerettanterv kidolgozásakor ilyen témák felvetődtek ugyan, de ezekből a gyakorlatban nem sok maradt. 2010 után pedig mindez végképp elenyészett. A nemzeti alaptantervben jelenleg csak az általánosság szintjén vannak szép szavak erről, de a konkrét tankönyvekben és az oktatásban ez nem jelenik meg. Persze, nem is kívánhatjuk ezt, amíg a tanárok erre nem készültek fel. Először a felsőoktatásban, a tanárképzésben és a tanár-továbbképzésben kellene ennek megjelennie. 

Az ELTE humánökológia mesterszak tanárai és oktatói – az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának a segítségével – rendeztek a Tudományos Akadémián egy konferenciát Fenntarthatóság a felsőoktatásban címmel. Ennek keretein belül a különféle témakörök legjobb szakemberei tartottak előadásokat és vettek részt különféle workshopokon. Ennek az eredménye ez a kis füzet, amelyben összefoglaljuk azokat a legsürgősebb tennivalókat, amiket a felsőoktatásban meg kellene tenni. Ehhez próbáltunk állami támogatást szerezni, mert anélkül, hogy valaki ezt megfizetné, az egyetemek új tantárgyat, plusz munkát nem tudnak bevállalni. Sajnos teljes kudarcot vallottunk. Lepattantunk az ITM-ről [Információs és Technológiai Minisztérium – a szerk]. 

A Fenntarthatóság témaköre a felsőoktatásban című kiadvány

 Pedig valóban az első lépés az volna, hogy legalább egy – a saját szakjának megfelelő – alaptantárgy keretében ismerkedjen meg azzal, hogy mit kell tudnia róla és mit kezdhet ezzel a civilizációs válsággal az orvos, a jogász, a politológus stb. Minden területen van ennek már egy-két jó szakembere.

Tehát volna, aki ilyeneket tanítson, csak egészen mást kell tanítania. Ezért ez a dolog marginalizálódik, csak egy-egy egyetemen van néhány nagyon elszánt kis csoport, ami életben tart ebből valamit. Olyan átfogó képzés, ahol a témának a társadalomtudományi, a filozófiai, sőt, még a természettudományos alapjai is megvannak egy viszonylag nagy kurzuskínálatban, az ELTE humánökológia mesterszakon kívül sehol sincsen az országban. Mi pedig egy nagyon kis kapacitású szak vagyunk. 

Ennek a tudásnak egy kis részét minden egyetemistához el kellene juttatni. Nyilván a vízépítő mérnök is másképpen építene ennek a tudásanyagnak a birtokában. Magyarországot jelenleg éppen elsivatagosítja egy korábbi, teljesen téves vízkormányzási mentalitás. Ugyanígy azoknak a közgazdászoknak, akik abban nőttek fel az egyetemen, hogy nekik az optimális hatékonyságra és a maximális növekedésre kell stratégiákat kieszelniük, fogalmuk sincs arról, hogy a nemzeti jövedelmi mutatók mennyire nem mutatnak már semmit és mennyire nincsenek már köszönőviszonyban se a jóléttel, se a gazdaság életképességével. Most ők mit csináljanak? Minderről legalább az egyetemen vitát kellene indítani. 

Á.O.: Ha holnap kineveznék – mondjuk egy általam vezetett – fiktív kormány oktatásügyi miniszterévé, akkor mik lennének azok a legfőbb változtatások, amiknek mindenképpen meg kellene történniük záros határidőn belül? 

L.A.: A Karátson Gábor kör az én zöld gondolkodású kollégáimnak, tanítványaimnak, volt tanítványaimnak és hasonló lelkületű embereknek a baráti társasága, vagy nagyképűbben: szellemi műhelye. Éppen most készültünk el a Harmadik út – ökopolitikai programtöredékek című elvi állásfoglalásunkkal. Ennek az egyik fejezete azt a címet viseli, hogy Milyen lesz a jövő? És erre rögtön egy tőmondattal válaszol is a szöveg: „amilyen a ma iskolája”. Éppen ezért, bár nem szakpolitikákkal foglalkozunk, kivételt tettünk az oktatásüggyel. Ennek egy rövidke fejezetet szenteltünk, amiben – pedagógus barátaink segítségével – összefoglaltuk a legfontosabb közoktatással kapcsolatos tudnivalókat. 

Azért ezzel kezdtem a válaszomat, mert vissza kellene utasítsam ezt a kérdést, ugyanis nincsenek csodaszerek. Egy rendszert csak rendszerszinten lehet megreformálni. Tehát egyetlen olyan dolgot se tudok mondani, ami önmagában megállna, mivel ezek szorosan összefüggenek egymással.

Először is szükséges ehhez a pedagógusképzés gyökeres átalakítása. A pedagógusképzésben és az oktatásban egy problémaközpontú, sokkal szabadabban, rugalmasabban szervezett, személyközpontú pedagógiai módszertant kellene alkalmazni. 

Másodszor, azokat az embereket, akiket ráveszünk, hogy végezzék el ezeket a tanárképző szakokat, vagy már a pályán vannak – és még nem menekültek el –, baromira meg kellene fizetni. Mégpedig a munkájuk nehézségi fokával arányosan. Tehát ne a belvárosi elitiskolában, hanem Észak-Borsodban keressen többet a pedagógus, ahol lényegesen nehezebb munkát végez és csodákat kell tennie.

Harmadszor, csökkenteni kellene a pedagógusok kötelező óraszámát. Elsősorban nem is az ő, hanem a mi érdekünkben. Nem lehet ugyanis heti 20–25 órában kreatív, gyerekre odafigyelő, tehetséggondozó, felzárkóztató, naprakész pedagógiai munkát végezni. 

Mi itt az egyetemen heti 8–10 órában se tudunk! Pedig a középiskolában nehezebb, mint az egyetemen, mert ott nem a tudást kell átadni. Nekünk se azt kéne csinálni persze, de maguk itt már mindent elviselnek. De a középiskolában először érdekeltté kell tenni a diákokat, ami az egész oktatási reform lényege.

A diákokból tudásra vágyó, kíváncsi embereket nevelni, ez az egész módszertannak, az egész pedagóguskérdésnek a sarokköve.

Az, hogy a tanárok olyan módszerekkel, olyan óraszámban és olyan feltételek között tanítsanak, amik alkalmasak arra, hogy a diákok kíváncsiak és nyitottak legyenek a világra, élményszerű formában jussanak hozzá a tudáshoz, valamint kapjanak olyan módszereket és gondolkodásbeli alapokat, amik segítségével a későbbiekben meg tudják szerezni azt a tudást, amit meg akarnak szerezni. A 8–10 éves alsó tagozatosok csillogó szemében még látom azt, hogy érdekli őket, amit csinálnak, van bennük tudásvágy, kreativitás, amit akarsz. Mire azonban kijönnek az általános iskolából, tehát a 8. osztály végén már kiégett, koravén, unott, a tudás elől menekülő embereket találok. Borzalmas. Ennek fényében tényleg jobb lenne, ha nem járnának iskolába. 

A tanárok után természetesen a tanszabadság a második legfontosabb momentuma ennek a reformnak. Tanszabadság alatt azt értem, hogy az iskolában minél több időt töltsenek a gyerekek, de abból minél kevesebb időt kötelező órákon. Sőt, még a kötelező órák menete se legyen kötelező, hanem abba a tanárnak, a tanárközösségnek sokkal nagyobb beleszólása legyen. Ennél is fontosabb, hogy a nem kötelező programok számát, választékát bővítsék az iskolában. Napjainkban az iskola csak egy olyan helyként maradhat fenn, ami a kevés kötelező óra mellett nagyon sokféle kulturális, sport, társadalommegismerő, jótékonysági, kertépítő, gazdálkodási és mindenfajta aktivitási lehetőséget kínál. Egyszóval mindenfélét csinálhassanak a gyerekek, csak ne üljenek a padban. Az iskola ennek segítségével motiválja és befolyásolja őket abban, hogy milyen aktivitási formákat űznek az iskolán kívül. 

Ez a vízió. Direkt nem azzal kezdtem – annak ellenére, hogy ez egy ökopolitikai program –, hogy az iskolákba hogyan kell bevezetni és megismertetni a gyerekekkel az ökológiai és civilizációs válságot. Ennél ugyanis fontosabbak azok a módszerek, amikkel ezt vagy tulajdonképpen bármit meg lehet ismertetni a gyerekekkel. Ha most lenne plusz egy tantárgy, környezeti katasztrófa címmel, akkor azt is csak megutálnák. Isten őrizz! Amit az iskola elkezd tanítani, arra immunisak lesznek a gyerekek. Tehát nem az az első lépés, hogy magyarázzuk el nekik a legfontosabb dolgokat ahhoz, hogy hogyan lehet megúszni ezt a borzalmat, amit magunkra húztunk.

Még ennél is fontosabb, hogy hogyan kell gondolkodni, hogyan kell a tudást szeretni, hogyan kell tudni egy másik emberrel leállni vitatkozni, beszélgetni, együttműködni.

Ilyen tantárgy természetesen nincs. Ne is legyen! Ez minden tantárgy módszertanának, az iskolában töltött időnek, a tanár és a diák közötti kapcsolatnak a hozadéka kellene, hogy legyen. Ez a hozadék az, hogy megtanulnak vitatkozni, egyet nem érteni, tisztelni a másik véleményét és segíteni egymásnak. 

Á.O.: Tapasztalatai szerint mennyire tájékozottak akár a biodiverzitás-csökkenés, akár a klímaváltozás kérdésében azok a hallgatók, akik nem kifejezetten környezetvédelmi vagy ehhez hasonló területen tanulnak? 

L.A.: Én több mint 20 éve tanítok az ELTE-n, és ezalatt azért egy jelentős előrelépés ment végbe. Ahogy súlyosbodik a helyzet, ahogy a közbeszéd részévé válnak és elterjednek ezek a kérdések, úgy az átlag diák is egyre többet tud ma már erről. Tudja, hogy mi az a klímaváltozás – még ha a természettudományos alapjait össze is keveri – és mik a tünetei. Tudja, hogy mit jelent a környezetszennyezés. Tudja, hogy miért barátságosabb a tömegközlekedés (amit nem használ), mint az apja terepjárója (amit viszont állandóan használ). Tehát tudni már sokkal többet tudnak, ám ennek nincs különösebb hatása az életvitelükre, a gondolkodásukra vagy a politikai preferenciáikra. 

De már nem azért nincs hatással rájuk mindez, mert ne lennének tisztában vele, hanem mert nem akarják tudni és menekülnek is előle, ami teljesen érthető. „Ne tessék minket már nyomasztani ezzel a környezeti katasztrófával. Tudjuk jól mi is, de maga se tud rajta segíteni, úgyhogy beszéljünk inkább valami másról.” 

Á.O.: Mit gondol, mennyire tud meghatározó identitásképző erő lenni a fiataloknál, fiatal felnőtteknél az, hogy ők valamiféle zöld környezetpolitika iránt elkötelezettek? Túl tud ez mutatni azon, hogy egyre kevesebbszer kérnek szívószálat a McDonald’s-ban? 

L.A.: Túl tud mutatni, persze! Nézd meg ezt a Greta Thunberg jelenséget! A Fridays For Future demonstrációkon részt vevő fiatalok között több volt a középiskolás, mint az egyetemista. Ők már most érdeklődnek, aggódnak, hiszen tudják, hogy a bőrükre megy a játék. Igaz, ez most divatba is jött, úgyhogy mindez egy kicsit persze felszínes és komolytalan, de a nyitottság és az érdeklődés már megvan a téma iránt, amit ki lehetne használni. Mert ezeknek csak egy kis százaléka lesz az, aki magától érez belső kényszert arra, hogy megváltoztassa a saját életvitelét vagy partnereket keressen ahhoz, hogy együtt tegyenek valamit a városukért, falujukért, iskolájukét. És persze, lesznek köztük olyanok, akiknek ez egy életfilozófiát fog adni, lesznek olyanok, akiknek e célok elérése egyfajta politikai hivatássá fog válni. Ebben bizakodó is vagyok. 

Az aggodalmam abból fakad, hogy – az emberiség történelmét alapul véve – egy ilyen szemléletváltáshoz 100–200 év szükséges. Csakhogy nekünk nincs 100–200 évünk! 52 év telt el azóta, hogy a Római Klub jelentéseinek megjelenésével először tudatosult az emberiség történetében ez a probléma. Ezalatt az 52 év alatt döbbenetesen kevés előrelépés történt!

Ha ebben a tempóban folyik az önkorrekció és a pályamódosítás, akkor végünk van. Ha ijedtünkben begyorsítunk, akkor ki lehet jönni ebből még aránylag jól is.

Már menthetetlenül elveszítünk csodálatos állatfajokat, őserdőket és tiszta vizeket, de esetleg nyerhetünk egy értelmesebb életformát. Lemondásról ugyanis nincsen szó. Itt csak a technológiafüggésről, a nemzeti- és nemzetközi bürokráciák totalitárius ellenőrzéséről kell lemondani. Cserébe egy szabadabb, tartalmasabb, kreatívabb életet ajánl fel nekünk ez az ökológiai szemléleten alapuló életmódváltás. 

Az esélyek azonban évről-évre romlanak. Minden veszteség visszafordíthatatlan, így egy csomó mindenen már nem lehet segíteni. De most még nagyon sok mindenen lehet segíteni, csakhogy ez évről-évre romlik. Úgyhogy itt egy versenyfutás zajlik. Sajnos, a nemzetközi szervezetektől se politikai, se üzleti alapon nem várhatunk változást, mert ők abból élnek, hogy ez a rendszer az utolsó töltényig, az utolsó őserdőig, az utolsó emberig működjön. Kerül, amibe kerül. Tehát csak alulról jöhet változás. Ez mindig is így volt a történelemben. De nem legalulról! Onnan sohasem jön változás, mert legalul olyanok vannak, akik azért küzdenek, hogy holnap is legyen ivóvizük és ne haljanak éhen. Tehát valahonnan középről kellene jönnie ennek a változásnak. 

Kérdezett: Őri Ádám

Címlapkép: Válasz Online/Vörös Szabolcs

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!

Előfizetőket keresünk – támogasd az Átlátszót

Az Átlátszó nonprofit szervezet, nem fogadunk el pénzt politikai pártoktól vagy az államtól. Rád viszont nagyon számítunk!

Támogatom