gyermekvédelem

„Nem lehet a gyermekvédelmet egyfókuszúan nyomni” – interjú Szilvási Lénával, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetőjével

A gyermekvédelmi szakellátásban részesülő fiatalok száma már évek óta 23 ezer körül mozog. A tavalyi évben sem volt ez másképp, amikor összesen 23 473 gyermek élt nevelőszülőknél, utógondozói otthonokban vagy gyermek- és lakásotthonokban. Az állami gondozottak egy részéről 1983 óta az SOS Gyermekfalvak szervezete gondoskodik. Szilvási Lénával, a szervezet szakmai vezetőjével többek között a szerinte egyfókuszú gyermekvédelmi rendszer legégetőbb problémáiról, az utóbbi időben történt változásokról beszélgettünk, és emellett egy kisebb nemzetközi kitekintést is tettünk.

Átlátszó Oktatás: Jelenleg hogyan néz ki az SOS Gyermekfalvak felépítése?

Szilvási Léna: Pillanatnyilag közel 50 városban tartunk fenn nevelőszülői hálózatot, amelybe összesen nagyjából 240 gyerek és száz nevelőszülői család tartozik. A 40 főt számláló ifjúsági programunk Kecskeméten, Szegeden és Szombathelyen fut. Emellett Kecskeméten két átmeneti otthonunk működik gyermekek számára, ezekben évente összesen 60-70 fő szokott megfordulni. Ezen kívül van még egy menekült programunk is, amely az Ukrajnából menekült családokkal foglalkozik; ennek az egy éves programnak most lesz vége, így most a meghosszabbítására pályázunk.

Várhatóak változások a szervezetben?

A kőszegi nevelőszülőket átadjuk a szombathelyi Mózeskosár nevelőszülői hálózatnak, mert fokozatosan ki szeretnénk vonulni Vas megyéből. Emellett megszüntetjük a lakásotthont, amely eddig olyan kamaszokat segített, akikkel a nevelőszülők már nem tudtak megbirkózni. Ez a döntés azért született, mert nagyon drága az otthon fenntartása, emellett gyakorlatilag alig van olyan alkalom, amikor egyszerre két felnőtt tud foglalkozni a nagy odafigyelést igénylő gyermekekkel. Pótlására – egy egyelőre kísérleti stádiumban lévő program keretein belül – keresünk olyan főállású, terápiás nevelőszülőket, akik vállalják egy-egy nehezebben kezelhető gyermek nevelését. Most egyelőre két nevelőszülővel veszi kezdetét a program, és lehet, hogy ősztől hogy még kettővel.

Ha jól gondolom, akkor szakemberekre nem csak a több figyelmet igénylő gyermekek nevelőszülői mellé lenne szükség. Nehéz jó szakembert, segítséget találni?

Nagyon nehéz. Nálunk az SOS-ben egy újonnan bekerült gyerek esetében a tanácsadók szorosan ott vannak a nevelőszülő és a gyermek mellett, hogy a kezdeti problémákat sínre tegyék és jól működjön a szülő-gyerek kapcsolat. Később a tanácsadó már csak háromhetente, a gyám pedig kéthetente vagy havonta látogatja őket a törvény szerint. Ezenfelül igyekszünk plusz segítséget találni, ami szintén nagyon nehéz feladat, hiszen óriási hiány van a szakemberekből, nagy a fluktuáció. Hatalmas munka tapasztalt pszichológusokat behozni a rendszerbe. Az is nehézség, hogy a pszichológusoknak a képzésük során nincs lehetőségük gyermekvédelmi tapasztalatot szerezni, így bátor szakembernek kell lennie annak, aki erre a területre jön dolgozni. Ráadásul az egészségügyben a pszichológusok dupla akkora bérért dolgoznak, mint a szociális területen, a gyermekvédelemben.

Forrás: SOS Gyermekfalvak

Meg lehet előzni, hogy egy gyermeket kiemeljenek a családjából?

Minden gyereknek az a jó, ha a saját családjában nő fel. A kiemelés egy szükséges rossz, és valóban fontos lenne megelőzni. Viszont számos oka van, hogy a szülőket nem lehet hatékonyan támogatni. Annyira igazságtalan a lakáspiaci rendszer, hogy a lakosság 30%-a nem tudja megfizetni az árakat;

sokszor nagyon kevés kell ahhoz, hogy valaki “elcsússzon egy banánhéjon” és elveszítse a lakását.

A gyerekjóléti szolgálat hiába segíti a szülőt – ha összeomlik az albérlete és el kell költöznie, elveszíti a gyerekjóléti kapcsolatot. Emellett a munkaerőpiaci-helyzet miatt is nehéz helyzetbe kerülhetnek, főként az alacsony iskolázottságú, rossz családi háttérrel, rossz településrészen élő családok. A kis településeken – ahol lehet, hogy a közmunka az egyetlen munkalehetőség – sokszor lehetetlen megélni és gyereket nevelni az ott elérhető kereseti lehetőségekből.

Ha már megtörtént a kiemelés a családból, akkor mennyi esély van egy későbbi családegyesítésre?

Pontosan azért kicsi ennek az esélye, mert ennyire rosszak a háttérkörülmények; az esetek egyharmadában a lakhatással kapcsolatos gondok eleve ott vannak a kiemelés okai között. Miközben elvileg a lakást, az életvitelt, a munkalehetőségeket kell rendeznie a szülőnek, hogy visszakerüljön hozzá a gyermek.

Mindez fából vaskarika, mert épp azt kellene rendezni, ami miatt kiemelték a gyereket. Elméletben, ha már a gyermekről nem kell gondoskodni, a szülő jobban tudna gazdálkodni a maradék pénzével. Valójában azonban durva tragédiaként és megszégyenülésként éli meg a család, amikor elveszik a gyermeket. Ez egy olyan “érzelmi gyomorszájon vágás”, amely után nem feltétlenül fog egy csapásra a szülő megtáltosodni, és mindent másképp csinálni.

Erre akkor lehet képes, ha egy szociális munkás mellé áll, és segít neki abban, hogy lépésről lépésre rendezni tudja az életét. Ha ez nincs, akkor a szülő kénytelen egyedül megbirkózni mindezzel, miközben legtöbbször plusz költségként fizetnie kell azért is, hogy el tudjon menni a kapcsolattartásra. Gondot jelent az is, hogy az ellátórendszer inkább azokra a családokra fordít nagyobb figyelmet, ahol még otthon van a gyerek, és ahol nagy bajok vannak. Tehát a szegénység, valamint a segítség hiánya miatt rettenetesen nehéz ezt az egészet visszarendezni.

A rendszerbe bekerülő 12 éven aluli gyermekeket a jogszabályok szerint nevelőszülőknél kell elhelyezni, bár sokszor a férőhelyhiány miatt felmerül alternatívaként a lakásotthonban vagy a gyermekotthonban való elhelyezés. Például 2021 év végén a 3 éves kor alatti, szakellátásban nevelkedő 2420 gyerek közül 306-an gyermekotthonokban éltek. Az egész rendszert tekintve egy lakásotthon eleget tud tenni a gyerekek igényeinek, szükségleteinek, tud számukra jól működni?

Azzal a jogszabályi és finanszírozási háttérrel, ami nálunk van, nem tud jól működni. Lehet, hogy Budapesten vagy egy-egy nagyvárosban rálelhetünk néhány jól működő lakásotthonra, de abban az esetben, ha egy gyerek agresszív, drogbeteg vagy más problémája van, nagyon nehéz olyan helyet találni, ahol jó minőségű feltételeket lehet biztosítani. Ilyen esetekben ugyanis sokkal komolyabb szakmai segítő gárdára van szükség. Viszont a fizetések jelen pillanatban olyan alacsonyak, hogy ez nem biztosítható, az állami normatívából ezt senki nem tudja finanszírozni. Itt kérdés, hogy melyik az a szervezet, amely tud áldozni a magasabb bérekre, és finanszírozza a szükséges szakmai hátteret.

Forrás: SOS Gyermekfalvak

Mivel az SOS Gyermekfalvak állami feladatot lát el, ezért a költségvetések bizonyos részét az állami normatíva állja. Ez nőtt az elmúlt években?

Igen, de mindez azzal magyarázható, hogy az elmúlt években nőttek a pedagógus- és minimálbérek, amelyeket mi is megkaptunk. Tehát ezekkel a kiegészítésekkel emelkedett a az állami támogatás mértéke, de ez sajnos messze nem olyan mértékű növekedés, hogy abból a minőséget jelentősen javítani lehessen. Emellett a normatíva a minimum szakemberszámhoz van igazítva. Így, ha például pszichológust vagy más szakembert szeretnénk pluszban felvenni, akkor azt nekünk kell finanszírozni, és ezt sokan nem merik bevállalni. Az SOS Gyermekfalvak egy nemzetközi szervezet része és a finanszírozásának 50%-át 10 éve még állta a nemzetközi szervezet, pár éve azonban már csak a költségek 10%-át fedezi. Tehát ezt a maradék 40%-ot már nekünk kell hazai forrásokból, például adományokból biztosítani. S bár jelen pillanatban sikerült növelnünk az adományozóink számát, állandó kérdés számunkra, hogy mindez hosszú távon mennyire fenntartható.

A gyermekvédelemben túlsúlyba kerültek az egyházi fenntartók, miközben az állam fokozatosan vonja ki magát a rendszerből. Van jelentősége annak, hogy egy fenntartókkal tarkított, vagy egyházi fenntartók által uralt rendszerről beszélünk?

Szerintem abszolút van. Például Ausztriában az állami gyermekvédelmet tartományi szinten szabályozzák. Ez azt jelenti, hogyha Bécs városa egy új lakásotthont szeretne nyitni, akkor meghirdetnek egy pályázatot és olyan mértékű pénzbeli támogatást adnak hozzá, amellyel 90 százalékban finanszírozni lehet egy tisztességes programot. Több szervezet pályázhat, vagyis egymással versenyeznek a fenntartók, hogy ki mit tud még hozzátenni a projekthez. Vagyis Ausztriában lehetőség nyílik arra, hogy minőségi kritériumok szerint válasszanak. Magyarországon viszont nincs semmilyen verseny a szolgáltatók között, sőt egymás munkáját sem látjuk, és a saját munkánkra sem kapunk visszajelzést.

Az eddig említett nehézségek mellett melyek azok a legégetőbb problémák a gyermekvédelmi rendszerben, amelyekre megoldást kellene találni?

Probléma az az egyoldalú irány, hogy csak a nevelőszülőkre helyezik a hangsúlyt. Alapos tervezés nélkül lett kitalálva, hogy minden 12 év alatti gyermeket nevelőszülőnél kell elhelyezni, nem lett felmérve előzetesen hogy a nevelőszülői hálózat mennyire bővíthető.

Most minden egyes gyerekelhelyezés azzal jár, hogy a szakember pulzusa fölmegy 180-ra: ugyanis mindenki passzírozza a másikat, hogy adjon férőhelyet, miközben mindenki túlterhelt.

Vannak kampányok a nevelőszülők számának növelése érdekében, de ezek csekély sikerrel jártak. Szóval korántsem elegendő, hogyha a gyerekvédelmet csak a nevelőszülői hálózat erőltetésével fejlesztjük. Ugyanis a nevelőszülői hálózat a gyerekek 70 százalékát látja el, míg a maradék 30 százalék állami gondozott lakásotthonokban lakik, ahol a legnagyobb a fluktuáció. Mindkettőt fejleszteni kell, mert elegendő nevelőszülő sose lesz, így mindig szükség lesz jó minőségű lakásotthonokra. Tehát nem lehet a gyerekvédelmet csak egyfókuszúan nyomni, hanem területenként kellene differenciálni, hogy egy-egy adott esetben mit lehet és mit érdemes csinálni.

Forrás: SOS Gyermekfalvak

Az utóbbi években volt olyan döntés vagy törvényi változás, ami segítette a munkátokat, vagy a gyermekvédelmi rendszer javára vált?

Az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat kiadott az örökbefogadáshoz egy módszertani útmutatót, amely szerintem nagyon színvonalas és jól használható. Nagy hangsúlyt helyez az együttműködésre, a közös gondolkodásra, a vér szerinti család támogatására, a gyerek átadására és a nevelőszülők szerepének hangsúlyozására is. Fontos megemlíteni, hogy jelentős mértékben megnövelték az örökbefogadási tanácsadók létszámát, ami egyértelműen gyorsítani tudja az örökbefogadások menetét, s ez minőségibb munkát tesz lehetővé. Illetve az izlandi modell alapján először Szombathelyen, majd öt megyében létrejött a gyermekek terápiás meghallgató szobája. Szerintem ez egy nagyon fontos lépés és drukkolok, hogy megmaradjon és fejlődni tudjon, mert azért azt hallom, hogy bár ennek a létrehozásába sok pénzt fektettek, küszködnek a szakemberek bérének a biztosításával. De mindenképpen jó, hogy ezek létrejöttek, és úgy látom, hogy jó szakembereket sikerült találni.

Egy nemzetközi szervezet részeként milyen kontrasztokat látsz, ha összehasonlítod az itthoni gyermekvédelmi rendszert más SOS országokéval?

Azt lehet látni, hogy bár van egy kiváló gyerekvédelmi törvényünk, ennek a végrehajtása nem jó. A nevelőszülői képzést Magyarországon kezdtük el elsőként Kelet-Európában ’97-ben, csak nem törődtünk vele, hogy intézményesüljön, fejlődjön, hanem elengedtük. Ennek ellenére szerintem kimagaslóak vagyunk abban, hogy milyen arányokban tudunk gyermekeket elhelyezni nevelőszülői családokban. Egyetlen kelet-európai országban sincs ez így, de még Nyugat-Európában is alacsonyabbak a számok. Viszont nálunk jóval kisebb a gyerekvédelem állami finanszírozása, tehát a magyarországi SOS Gyermekfalvaknak sokkal többet kell beletennie, mint máshol. Például a balti országokban az állam szintén megrendeli a szolgáltatást az SOS-től, de ki is fizeti az árát. Másrészt a többi országban van párbeszéd az állam és a civil szervezetek között, nálunk viszont nagyon minimális a partneri együttműködés a szereplők között.

Végezetül, milyen esélyekkel kerülnek ki a gyermekvédelmi rendszerből a már fiatal felnőttek, vannak sikeres történetek?

Vannak sikersztorik, és szerintem vannak olyan gyerekek is, akik számára a nevelőszülői család pozitív mintaként tud működni. “Sikeres” gyerekeink azok is, akik fel tudták dolgozni azt, hogy állami gondozottként éltek. Ők sokkal érzékenyebbek az átlagnál, rengeteg tapasztalattal rendelkeznek, számos olyan gyerekkel találkoztak, akiknek a sorsát megismerhették.

Viszont akik elcsúsznak, hát, ők nagyon nagyot tudnak csúszni.

Az ő felnőtt életükben a kisebb kisiklások is sokkal mélyebb zuhanások lehetnek, mint azoknál, ahol van egy biztos családi háttér, ami felfogja ezeket a megingásokat. Emiatt az állami gondozottak sokkal jobban tartanak attól, hogy mi lesz, ha kilépnek a rendszerből, és mondjuk öt év múlva valami probléma történik velük. Ezeket a helyzeteket ők jóval nehezebben kezelik – s ebben sokkal több segítséget kéne adni nekik.

Kérdezett: Bakó Bettina

A cikk az Átlátszó gyakornoki programjának keretein belül készült. Címlapkép: Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője. Forrás: SOS Gyermekfalvak

Megosztás